A direkt módszer elterjedése nemcsak a nyelvtani-fordító módszer elleni lázadást jelentette, hanem a nyelvtanítás kommercializálódását is, amely fokozta az új, nemzetközileg is elismert professzió létrehozása iránti igényt. Megjelentek az első szakmai szövetségek (például az IPhA), tanári egyesületek, különféle szakmai tömörülések, alapítványok. Egy szakma öntudatra ébredése többnyire együtt jár azzal a törekvéssel, hogy igyekszik felmérni erejét, munkájának minőségét, tevékenységének határait. Ekkor készültek az első felmérések a nyelvtanítás helyzetéről. Az Egyesült Államokban 1900-ban készítette el jelentését az úgynevezett „Tizenkettek Bizottsága”, amely a Modern Language Association of America megbízásából járt el. Szerintük a kérdőíveken érzékelhető kaotikus és rémisztő körülmények dacára, ötféle módszer nyomait lehetett fellelni a megkérdezett kétezerötszáz tanár körében. A nyelvtani-fordító, a naturális, a pszichológiai, a fonetikai és az olvastató módszerek jellegzetes vonásait lehetett azonosítani. A bizottság ezek után fölöttébb szellemesen (és modernül is) a módszerek kombinációját ajánlja, mégpedig nagyjából életkorok szerint, amelyeknek sorrendben a naturális, a pszichológiai (gyermekek), a fonetikus (középiskolások) és az olvastató (felnőttek) módszerek felelnének meg.