A korszak egyik nagy kihívása, hogy a szókincsválogatás tudatossága és a hozzá kötődő nyelvészeti technikák még nem jelentek meg. Prendergast már hangsúlyozta a legnagyobb gyakoriságú szavak kiválasztásának fontosságát, és ösztönösen jól találgatott. A szókincs limitálásának fontosságát Sweet is emlegette, de sem a nyelvtani-fordító módszer, sem az eredeti direkt módszer e tekintetben nem korlátozta magát. Pedig ebben az időszakban már voltak különféle felmérések. A porosz statisztikai hivatal gyorsírók kiképzése céljából tizenegymillió szó gyakoriságát vizsgálta meg, hogy minél adekvátabb jelrendszert állíthasson fel. A nyelvészeti értelemben vett szógyakorisági vizsgálatok azonban még nem kerültek be a köztudatba. Az sem tudatosodott még, hogy az előfordulás gyakorisága az első három-négyezer szó után drámaian zuhanni kezd. Bár 1921-ben Thorndike tanári kézikönyve (The Teacher’s Word Book) már megjelent, West egészen más okokból jutott el a szimplifikálás szükségességéhez Bengálban. Végül West 1926-ban adta közre tapasztalatait, és 1927-től indította el egyszerűsített szövegű olvasókönyveit (New Method Readers), ami egyben bizonyság és útmutató, hogy miként lehet hátrányos körülmények között idegen nyelvet tanítani. Az a tény, hogy több készség közül egy tanítási rendszer csak egyet, az olvasást választja, szűkítésnek tűnhet. Másfelől viszont, az olvasás útján olyan jelentős szókincset sikerült kontextusban megtanítania, amely lehetővé tette a jobbak későbbi angliai iskolázását. Extenzív olvasásról volt szó, amelynek jelentős része az iskolán kívül zajlott, a tanórákon intenzív olvasás is előfordult. Más alapvető olvasási formákat, mint amilyen az információ lokalizálása (scanning) vagy a lényeges pontok kiemelése a szövegből (skimming), West nem használt.