Újból fel kell elevenítenünk azt a gondolatmenetet (vö. II/6. fejezet), amely megmagyarázza, hogy miért szükséges a tömegesen elismert, úgynevezett „címkés módszerek” közé kiemelkedő nyelvészeket, alkalmazott nyelvészeket, tudós nyelvtanárokat illesztenünk. Mint megfigyelhettük, a módszerek váltakozásához gyakran külső kényszerítő körülmények járulnak hozzá, amelyeknek alkalmasint semmi közük a nyelvtanulás lényegéhez. Az is előfordul, hogy az iskolarendszer, a tanulás, tanítás stílusa változik: maguk a felhasználók igénylik a váltást. A legtöbb esetben azonban a szakma belső fejlődése, néhány rokon tudomány (nyelvészet, pszichológia, pedagógia, szociológia, kommunikációs technológiák) belső progressziója a változásokat előidéző tényező. Azok a kiemelkedő gondolkodók, akikről mindenképpen szólni kell, leginkább az utóbbi kategóriába tartoznak, bár tudományos munkáik a tényleges gyakorlatot is átalakították. Az a forradalmi félszáz év, amely a nyelvtani-fordító módszerbe kötött Európát átfordította, a direkt vagy az olvastató módszerek részletes tárgyalása dacára sem érthető eléggé, ha nem tekintjük át mellettük egy-egy kiemelkedő nyelvpedagógiai gondolkodó munkásságát.