Henry Sweetről az átlagember többnyire annyit tud, hogy nehezen megszerethető jelleme miatt, amelyben a szerénység, ugyanakkor a tiszteletadás elvárása mellett a szókimondás és az emberek kerülése egyaránt előfordult, bizonyos fokig mintául szolgált Shaw híres tanárfigurájának, Henry Higginsnek a megmintázásához a Pygmalionban. A My Fair Ladyben ennek a jellemformálásnak már csak kliséi maradtak meg a kiejtést tökéletesíteni kívánó tanár figurájában. Egy bizonyos: Sweet tökéletességre törekedett, különösen két területen: a nyelvekben és a hazafiságban. Számos modern nyelvet beszélt, köztük egzotikus nyelveket is, és az ókori nyelveknek is kiváló ismerője volt. Majdnem egész életében Londonban lakott, iskoláit Heidelbergben és Oxfordban (Balliol College, német szak) végezte. A hetvenes években vált igazán ismertté, különösen az 1877-es „Handbook of Phonetics” című munkáját tekintették a fonetika megalapozásának. Írt nyelvtanokat, nyelvtörténeti munkákat, de kortársai és az őket követő nemzedékek szemében is Sweet elsősorban fonetikus volt, kiemelkedő nyelvész, nyelvtörténész. Más művekhez képest a közel három évtizedes készülődést követően megírt munka, az 1899-es „A nyelvek gyakorlati tanulmányozása” című (The Practical Study of Languages) viszonylag elsikkadt. Pedig ez az első olyan átfogó monográfia, amelyet mind az alkalmazott nyelvészek, mind a nyelvpedagógusok alapműként könyvelhetnek el, amelyben már a modern nyelvészet (Sweet kifejezésével az „élő filológia”) lehetséges alkalmazásait is áttekinti.