Anyanyelvnek azt a nyelvet tekintjük, amelyet az egyed fejlődése során először tanul meg; amely további nyelvek tanulása esetén a primer élmény; amelyet a legtöbbször használ, amennyiben abban az országban él, ahol ez a nyelv az ott élő népesség nyelve is egyben. Ezzel szemben az idegen nyelv egy másik nép és kultúra (többnyire másik ország) nyelve, amelyet szintén magas szinten elsajátíthatunk. Vannak olyan személyek, akik neveltetési körülményeik következtében eleve két- vagy többnyelvű területen nőnek fel; eleve két- vagy többnyelvű családban: esetükben az anyanyelv fogalma elhomályosul, és gyakran csak erősebb nyelvről beszélnek (az erősebb nyelv persze nem mindig az elsőként elsajátított nyelv, és az ezzel kapcsolatos variációk száma igen különleges formákat ölthet a két- vagy többnyelvűség különféle típusaitól függően). Éppen ezért már itt az elején leszögezzük, hogy a két- vagy többnyelvűség eseteivel egyáltalán nem foglalkozunk, és az anyanyelvvel kapcsolatos, szűkebb értelemben vett nyelvészeti kérdésekkel sem. Természetes, hogy az anyanyelv hatását mindenütt tárgyaljuk, ahol az az idegennyelv-tanulással valamilyen módon összefüggésbe hozható (minthogy aligha akad olyan hely, ahol nem, legfeljebb az egybevetés kissé erőltetett). Az idegen nyelv, vagyis nem anyanyelv nemzetközi jelölésében elterjedt az L2 (Language 2) jelölés, amely valójában a nyelvek tudását, L1-gyel kezdődően (ez az anyanyelv) Ln-ig számtani sorozatnak fogja fel (L1, L2, L3, Ln). (Valójában ez a felírás Mezzofanti bíboros vagy Lomb Kató esetében ténylegesen sorozatnak látszik, statisztikailag az átlagemberben L3 fölött az előfordulás drámaian ritka. A kétnyelvűség viszont sokkal gyakoribb, mint ahogy azt általában az emberek gondolják. A kétnyelvűség különféle típusairól lásd még: Lengyel, 1993; Bartha, 1999; Navracsics, 2000.)