Howatt szerint (1984: 327) egyetlen alkotó sem tett annyit az angol mint idegennyelv-tanítás szakmáért a 20. században, mint Harold Palmer. Kétségtelen, hogy szervezői, tanári munkásságán túlmenően Palmer rendkívül termékeny szerző is volt, jóval több mint száz művet publikált, amelyek közül szinte minden nyelvtanítás-történeti munkában legalább húsz szerepel. E helyütt most csak arra van mód, hogy néhány eredeti cím megadásával érzékeltessük, hogy Palmer a beszédcentrikusságot tartotta a legfontosabbnak (valamilyen ezzel kapcsolatos szó szinte minden művének címében szerepel): Colloquial English (1916); The Oral Method of Teaching Languages (1921); English Intonation with Systematic Exercises (1922); Everyday Sentences in Spoken English (1927); The Teaching of Oral English (1940); The Five Speach-Learning Habits (1948) stb. Ez az életmű mind elméleti munkákban, mind gyakorlati megoldásokban szinte kimeríthetetlenül gazdag, így a legfontosabb elvek tárgyalásában Palmer két legfontosabb metodikai munkájára támaszkodunk: Az idegen nyelvek tudományos tanulmányozása és tanítása (The Scientific Study and Teaching of Languages, 1917) és A nyelvek tanulmányozásának (egyszerűbben: a nyelvtanulás) alapelvei (The Principles of Language Study, 1921).