Palmer viszonylag korai munkájának megírása idején sem volt már fiatal ember, így nyilvánvaló, hogy könyvének számtalan eredeti megállapítása napi tanári gyakorlatából táplálkozik. A mű mégis viszonylag csapongó, kevésbé rendszerező, mint a másik általunk célba vett nyelvmetodikai munka. Az azonban mindkettőről elmondható, hogy a középpontban mindvégig a nyelv megtanulása, lehetséges legjobb, esetleg legkönnyebb elsajátítása áll – voltaképpen ezt jelenti „a nyelv tanulmányozása” kifejezés. Mégis, ha e kötetnek különleges fókuszát keresnénk, akkor a nyelvtanárokat örökkön-örökké izgató kérdéskörre lelünk: van-e ideális (irányú és sebességű), standardizálható előrehaladás egy idegen nyelv tanulmányozásában? A kérdés egyszerre szól az útvonalról (amely mindig választást és a többi lehetőség hanyagolását jelenti), ugyanakkor a mennyiségről is, amely mennyiségek összeválogatása már inkább minőségi kérdés. Palmer nem filozófiai szinten közelít ezekhez a kérdésekhez, kétségeire gyakorlati válaszokat kínál. Az elkövetkezendőkben ennek az 1917-es kötetnek a legjellemzőbb szakmai kérdéseit vesszük szemügyre. Palmer – Sweethez hasonlóan – nyelvtanulási szinteket állít fel, nála azonban csak három szint létezik: a bevezető, a középhaladó és a haladó szint. A következő táblázat összehasonlításban mutatja be Sweet és Palmer elképzeléseit.