Palmer ebben a munkájában rövidebben, de sokkal következetesebben fejti ki tanítási módszereinek alapelveit, mint a fentebb elemzett műben. Az általa preferált módszer egy több irányból történő megközelítés (multiple line of approach), amelyet mai jelentésben multidiszciplináris megközelítésnek fordíthatnánk, benne az uralkodó nyelvészet, pszichológia és pedagógia triászával. A mű egy része – bár ki nem mondottan – tantervelméleti és tervezési kérdéseket feszeget, amelyeknek legfontosabb szemléletbeli elemei a fokozatosság, a konkrétság, az arányok betartása és az ésszerű előrehaladás elve. Konkrétságon Palmer a nyelvi példák gazdagságát, bőségét érti, az arányosságokon pedig a készségek egymáshoz viszonyított arányát. Fokozatosságon ugyanazt érti, mint amit már Comenius, hogy tudniillik az ismerttől haladunk az ismeretlen felé apró lépésekben. Későbbi tankönyvszerzők misztifikálták a fokozatba állítás fontosságát, és szemben Bloomfield vagy Palmer elképzelésével, nyelvtani formációkból indultak ki. Palmer szerint fontosabb, ha a diák először egy piciny, de rendkívül fontos szókincset asszimilál (ma minimumszókincsnek nevezhetnénk), és csak később kombinálja ezeket a szavakat mondatokká vagy hosszabb beszédegységekké. A készségek fejlesztésén túlmenően a módszer teljes kiegyensúlyozottságában is arányosságra törekedett, tehát ha intenzív (analitikus) olvasást alkalmazunk, akkor legyen a kurzusban extenzív (szintetikus) olvasás is. Ha sok nyelvtani drillt alkalmazunk, akkor a rigorózus gyakorlással arányosan legyenek kötetlen gyakorlati formák is jelen.