Mint láttuk, Palmer olyan módszertani rendszert hozott létre, amelyben az elméleti megalapozás jól kidolgozott, az eljárások sorrendje rendszerezett, és a gyakorlatban is működött. Beszédcentrikusságában Palmer megmaradt a direkt módszer tanítványának, annyiban azonban eltávolodott a reformmozgalomtól, hogy a mondatminták gyakorlását fontosabbnak tartotta az egészleges szövegeknél. Az a tény, hogy a mondatminták öncélúnak tűnő gyakorlása különleges terhet jelent a nyelvet tanuló számára, még nem derült ki. Sweetre emlékeztetően Palmer különlegesnek tartja a nyelvtanulást, szinte kiemeli a pedagógia más rendszereiből, és technikai kérdésként kezeli, amelynek nincs feltétlenül szüksége arra, hogy tudományosan magyarázható legyen, az egyetlenegy „igazolás”, amelyre szüksége van, a nyelv sikeres elsajátítása. A Palmer-féle nyelvelsajátítás során először fiziológiai szokásokat kell fölvenni (az idegen hangrendszer produkálása), majd pszichológiailag kell átélni az új hangrendszer és a szavak formája közötti jelentést, és csak ezen erős fiziológiai és pszichológiai rendszer támogatásával lehet nekilátni a helyes alaktani és mondattani: nyelvtani „szokások” kialakításának. Ez a program azt mutatja, hogy Palmer óriási tapasztalatára alapozva olyan tudományos módszert igyekezett megalkotni, amelynek alkotóelemeiként a nyelvészet, a pszichológia és a pedagógia alkalmazásai szerepeltek. Ez a multidiszciplináris megközelítés – némely új tudományágakkal gazdagítva – mind a mai napig érvényes a nyelvpedagógiában.