Az előző fejezetekben sok szó esett a nyelvpedagógiai gondolkodás fejlődéséről. Különösen brit szerzők mutattak fel néhány nagyszerű „alkalmazott nyelvészeti” pillanatot, bár ez a terminológia akkor még nem volt ismeretes. Howatt (1984: 265) szerint a kifejezés először az 1948-ban publikált Language Learning folyóirat alcímében jelent meg (A Quarterly Journal of Applied Linguistics). A folyóiratot Fries alapította, ebben kívánták népszerűsíteni azokat az elképzeléseket, amelyeket a michigani egyetem angol intézetében (ELI, English Language Institute) fejlesztettek ki. Ez az intézet lett a strukturalista nyelvtanítás bölcsője – annak a módszernek az ősét fejlesztették ki itt, amely később a világ legnépszerűbb és legnagyobb tömegeket tanító módszerévé vált audiolingvális módszer néven. Ha időben nem is nagyon, de térben mindenképpen messzire előre szaladtunk ezzel a megjegyzéssel a direkt módszer és az olvastató módszer különféle változataitól, az egyszerűsítő módszerek Basic Englishétől az amerikai nyelvészet és pszichológia uralmáig vezető úton. Hiányzik a fordulópont, egy külső-belső kényszer, egy logikai kapocs, egy szemléleti változás. Mindezekre egyetlenegy kifejezéssel lehet válaszolni: az intenzív módszer. Annyit azonban már elöljáróban megjegyezhetünk, hogy a módszer kialakulását kísérő jelenségek elméleti-logikai szempontból jóformán fontosabbak, mint a dokumentálhatóan csak néhány esztendőt megélt módszer maga. Magyarázatra szorul az is, hogy a nyelvtanításban, nyelvészeti témákban kiváló Ticknor, Longfellow, Webster öröksége dacára epigon amerikai nyelvtanítás miként vált néhány év alatt a nyelvészeti és nyelvpedagógiai gondolkodás avantgárdjává.