A módszerek mögött – mintegy tükör által homályosan – érzékelhetjük a nyelvszemlélet lassú változásait. A nyelvtani-fordító módszer fakulásával együtt haloványodott az írott nyelv mint nyelvi standard képe, és átadta helyét a direkt módszerben a beszélt nyelv primátusának. A nyelvtani-fordító módszer máig tartó metamorfózisaiban főként a fejlett leíró nyelvészet és a történeti összehasonlító nyelvészet eredményeire támaszkodik, a huszadik századi módszerek előhírnöke azonban a fonetika. Általában elmondhatjuk, hogy a legújabb tudományos eredmények mintegy öttől húsz évig tartó intervallum alatt jelennek csak meg az alkalmazott nyelvészeti ihletésű nyelvpedagógiában. Az audiolingvális módszer kialakulása a negyvenes, ötvenes évekre tehető, amikor a szakemberek már ismerhették Saussure modern „elméleti” nyelvészetét, a prágai iskola fonémaelméletét, az amerikai antropológiai nyelvészetet a szociolingvisztika csíráival és főként a Bloomfield által elindított strukturalista nyelvészetet. Nem állíthatjuk, hogy ezek a modern nyelvészeti fejlemények – akárha homályosan is – mind tükröződnek az audiolingvális módszer elméletében és gyakorlatában. Az viszont bizonyos, hogy a strukturalista nyelvészet egyes elemei már megjelennek a nyelvtanításban, és a módszer lényegéhez tartozó technikák (pl. mintamondatok gyakorlása) értelmetlenek lennének strukturalista nyelvelemzés nélkül.