Az audiolingvális módszer eredeti változatát, amely utánzásból és memorizálásból állt, a kortársak még nem tekintették kifejlett módszernek, csak egy technikai megoldásnak, technológiának, amely segíti a nyelvelsajátítást (lásd: Titone, 1968: 109). A módszer eredeti neve aural-oral, amely még az angol anyanyelvűek számára is nehezen kiejthető, így gyakorta az egyszerűsített mim-mem gúnynévvel illették, az utánzás és memorizálás szavakból (mimicry and memorization). A hatvanas évek elején végül Brooks (1960) keresztelte át a módszert az audiolingvális névre. Az utánzáson és memorizáláson alapuló papagájkodás-idomítás akkor kezdett komolyabban értelmet nyerni, amikor olyan tudósok fejlesztették tovább módszerré, mint a Michigani Egyetem Angol Nyelvi Intézetének (ELI – English Language Institute) szakemberei Fries és Lado vezetésével. Nyelvtanaikban és nyelvkönyveikben a strukturalizmus legfrissebb eredményeit igyekeztek felhasználni, így a negyvenes évektől mintegy két évtized alatt tökéletesített módszert hosszú ideig strukturális megközelítésnek hívták (structural approach). Az intézet munkatársai – a nyelvkönyveken túl – az alapnyelvtanok és más elméleti művek megalkotásával (Fries, 1945, Fries, 1952; French, 1960; Lado, 1957 stb.) egyre több új dimenziót, egyre gazdagabb árnyalatokat adtak hozzá az audiolingvális módszer nyelvpedagógiájához. Így Friesnak és Frenchnek köszönhető a nyelvészek által leírt leggyakoribb szerkezetek, legtipikusabb mondatminták szubsztitúciós táblákban történő felírása, amely egyben lehetővé teszi a tipikus mondatminták nyelvi gyakorlatokra történő felhasználását. Lado nagy hatású 1957-es munkájában (Linguistics across cultures) a nyelvtanítás kulturális dimenzióját veszi szemügyre – gondolatai közel fél évszázad múltán sem avultak el, sőt egyre jelentősebbekké válnak a 21. század multikulturális világában. Az audiolingvális módszer mind komplexebb tankönyvei (amelyeket már hanglemezek vagy hangszalagok, munkafüzetek, tanári kézikönyv, esetleg tesztkönyvek és külön olvasókönyvek formáltak áramvonalas kereskedelmi termékké) végig élvezték a legkiválóbb nyelvészek és nyelvtanárok elméleti háttérmunkáinak támogatását. (Számomra ezek egyik csúcspéldánya a kései Alexander-Allen-Close-O’Neill szerzőcsapat rendszere az angol nyelv nyelvtani szerkezeteiről [English Grammatical Structure, Longman, 1975]). A nyelvi, nyelvészeti megújulás mindamellett távolról sem lehetett volna olyan sikeres az 1950-es években megjelent magnetofonok és a 60-as években megjelent nyelvi laborok szolgálatai nélkül. Mindezekről azonban a következő fejezetben szólunk.