Az audiolingvális módszer abban az időszakban futott fel, amikor a hangrögzítés hatalmas lépésekben fejlődött, így a műszaki haladás által kínált berendezések rendkívül hatékonyan segítették a behaviourista tanuláselmélet elképzeléseit. A hangrögzítés kialakulása huszadik századi fejlemény: 1902 körül Scrantonban, Pennsylvaniában már angol, francia és német anyanyelvűekkel felvett Edison-hengereket alkalmaztak az International Correspondence Schoolban. Ezeknek a hengereknek a minősége – különösen a sziszegőket illetően – még rendkívül gyenge volt. Hamarosan világossá vált, hogy bár a gép elidegenít, ugyanakkor a gép fáradhatatlan, és ezért a nyelvtanítás bizonyos kényes pontjain (pl. a hatékony bemutatásnál, illetve a hatékony ismétlésnél) esetleg jobb is lehet, mint maga a tanár. 1920 körül a Lingaphone hangosítva adja ki nyelvleckéit, pedig ekkor még az elektromos hangrögzítés csak 40-től 5500 Herzig vitt át, holott az emberi hallás 13 000-ig érzékeli a magas hangokat. Ennek következtében a sziszegők és a zárhangok igen könnyen téveszthetővé váltak. Számos más hangrögzítő eljárást is kipróbáltak, de a sztár végül is a magnetofon lett, amelynek német szabványát az amerikaiak a háborúból vitték haza. Már a negyvenes évek végén létrehozták a 2 x 2 sávos, külön felvevő- és törlőfejjel rendelkező magnetofont, amely nemcsak a sztereo hangfelvételezést tette lehetővé, hanem fizikailag utat nyitott a nyelvi laboratóriumnak is azzal a lehetőséggel, hogy külön sávon lehetett rögzíteni a tanár és a diák hangját. A hatvanas évek derekán jelentek meg a poliészter alapú téphetetlen szalagok, amelyek sok bosszankodástól kímélték meg a felhasználót. Mindeme fejlettség ellenére még 1964-ben is volt Kanadában telefonos nyelvtanítás: egy központi szám felhívásával fejhallgatón keresztül lehetett nyelvet tanulni.