Az audiovizuális módszer célja az, hogy hang és kép látványos összekapcsolásával megteremtse a szituációt, azt a kontextust, amelyből az élő nyelv hangtestének lehető leghűbb utánzásával a különféle nyelvi elemek kibonthatók. A szituációérzékenység fejlett technikát követel, hiszen az adott nyelvi jelek egy adott (kulturális, szociológiai stb.) környezetben nyerik el teljes jelentésüket. Az ilyen élénk, empíriának kedvező bemutatás jól exponálja a nyelv zenei elemeit is (ritmus: rövid és hosszú szótagok váltakozása; dinamika: hangsúlyok, főhangsúlyok lüktetése; dallam: intonáció). A történeti értelemben vett audiovizuális módszer a magnetofonnal szinkronizált diavetítőre koncentrált, és ezt az eljárást az akkor elterjedő nyelvi laboratóriumokba is bevitte. Az eredeti CREDIF-anyagok rajzológárdájának külön érdeme, hogy képes volt a diák életkorának, érdeklődési körének, intelligenciaszintjének és egyéni tapasztalatának megfelelő stílust kialakítani. Az élénk, színes szituációteremtés mellett a jelenség maga nem nyomta el az oktatási folyamatot, hanem csak hozzájárult sikeréhez. Az eredeti audiovizuális módszer felépítésének elveit (szemantikai egység bemutatása; elemző magyarázat; bevésés-ismétlés; begyakorlás, átalakítás, elszakadás az eredetitől, alkalmazás) más szituatív és/vagy funkcionális szemléletű módszerek is átvették, amelyek búvópatakként tűntek föl a hetvenes években, hogy egyes elemeik majd a nyolcvanas évek kommunikatív nyelvtanításában erősödjenek meg. A történeti módszertől független audiovizuális szemléltetés (mint a didaktika egyik alapelvének gyakorlati megvalósítása) az eltelt több mint két évtized alatt ugrásszerűen fejlődött (írásvetítő, fénymásoló, számítógép [CAL], video, számítógép-vezérlésű interaktív rendszerek stb.), így a hatvanas évek audiovizuális módszert használó tanárainak az a szándéka, erőfeszítése, hogy a nyelvi anyag bemutatását szemléletessé, elevenné, élénkké tegyék, ma is kockázatmentesen követhető.