Némi kétkedéssel, de joggal kérdezhetné a nyájas olvasó: hogyan került Krashen elmélete közvetlenül az ellentmondásos audiolingvális és mentalista nézetek közelébe? Krashen hipotézise azért került terítékre, mert a nyolcvanas éveknek kétségtelenül ez a legérdekesebb alkalmazott nyelvészeti-nyelvpedagógiai tézissora. Tekintettel azonban a letisztult lényegi írás dátumára (Krashen, 1981/a), sokkal később illett volna tárgyalni ezeket az elképzeléseket. Mégis indokolt logikailag itt beszélni róla, hiszen a kognitív módszer is elítéli a kívülről ránk kényszerített, parancsoló jellegű tanulást. Ennél azonban izgalmasabb magyarázatokra is lelhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy a hetvenes években egymás mellett éltek a mindent túlélő módszerek relikviái: a nyelvtani-fordító módszertől az audiolingvális módszerig, az extenzív, kurrikulumon kívüli olvasástól a brit, erősen funkcionális, szituatív metodikákig, sőt megjelentek már a pszichologizáló humanisztikus módszerek, és a hetvenes évek végén az eredeti, ma már ortodoxnak tekinthető kommunikatív nyelvtanítás is megszületett. Az egyik ok kétségtelenül a színkép bővítése. Nem árt tudni, hogy annyi ösztönösen vagy ötletszerűen kialakított módszer mellett léteztek olyan elképzelések, amelyek mögött kísérletes bizonyítás, temérdek kutatómunka állt. Másfelől mindig elképesztő az a báj, amellyel az amerikaiak negligálni képesek a történelmi előzményeket: Ashert, a cselekedtető módszer kifejlesztőjét nem zavarta, hogy volt már olyan, hogy Gouin-sorok; Krashen olvasási hipotézise felállításakor még nem hallott Claude Marcelről, és az is nyilvánvaló, hogy az elsajátítás és tanulás műveleteinek szembeállításában teljességgel figyelmen kívül hagyta Palmer ezzel kapcsolatos válaszait. Minthogy azonban a tények szentek, először ismerkedjünk meg az öt hipotézissel.