Az 1960-as és részben a 70-es évek az audiolingvális és audiovizuális módszerek fénykorának tekinthetők, bár a hetvenes években már a gyakorlatba is beszüremlett a kétely, a behaviourista drilleztetés csalhatatlanságába vetett hit megingott. Aki azokban az években tanított, jól emlékezhet rá, hogy felgyorsult a világ, és nagyon jól használható funkcionális tankönyvek jelentek meg, szinte módszertani besorolásuktól függetlenül (olyan szerzőkre gondok, mint Alexander, O’Neill, Abbs stb.). Akik ismerték és követték a szakmai változásokat – és főképpen nagy tananyagismerettel rendelkeztek -, észrevehették, hogy számos szerző vagy alkotói műhely belefáradt a behaviourista-mentalista polémiába. Az iskolai tanításban számos kiváló ötlet jelent meg: ezek egyik csoportja a dramatizáló nyelvtanítás, amelynek szerepjátékai szinte tudat alatt vitték be a kulturálisan helyes forgatókönyv, a megfelelő interakció életszerű diskurzusait. Megszaporodtak a nyelvi játékok, rejtvények, népszerűvé vált a daltanulás vagy más zenei elemek alkalmazása a tanórákon. A hatvanas évek derekától kezdve jó néhány alternatív tanítási elképzelés tudatosulhatott a tájékozott nyelvtanárokban: ezek egy részét később egy csoportban tárgyalták, és rájuk ragasztották a humanisztikus vagy pszichologizáló nyelvtanítás címkéjét. Elvben arról lett volna szó, hogy a pszichologizáló módszerek a nyelvtanulás során a tanuló egész személyiségével foglalkoznak; a változásokat az egész embert mérlegelve figyelik, és nem csak a nyelvtudás hiányára mint egyetlen „betegségre” próbálnak gyógyírt keresni. Nem véletlen ez az orvosi hasonlat, mert az eljárás kicsit hasonlít arra a kritikára, amely az orvostudományt akkor éri, ha egy adott betegséget összefüggéseiből, vagyis a beteg egész személyiségéből kiragadva gyógyít, holott egy egész embert kell meggyógyítani, és nem csak a betegségét. Ezen az alapon mondhatnánk azt is, hogy a humanisztikus módszerek innovátorai a nyelvtanítási szakma természetgyógyászai. Az ilyen címkézésekkel persze mindig baj van, hiszen ha közelebbről szemügyre vesszük az általában itt tárgyalt négy módszert, akkor abból legalább kettő nem is nagyon pszichologizál, és nem is annyira humanisztikus (a cselekedtető és a néma módszer). Nevezzük őket inkább szerzői módszereknek? Ezzel az a probléma, hogy történetileg előfordult már egy-két szerzői módszer (Gouin, Berlitz stb.), viszont azoknak ehhez a csoporthoz kevés közük van, kivéve a Gouin-sorok és a cselekedtető módszer közötti direkt kapcsolatot. A szerzői módszer elnevezés azért is kétes lenne, mert a favorizált négy szerzőn kívül mások módszereit, eljárásait is tárgyalhatnánk hasonló részletességgel (pl. a Moskowitz-féle beszédterápiák, az Oller-féle pragmatikai nyelvtanítás, a Di Pietro-féle szerepjátszáson alapuló drámatanítás stb.). Amikor egy-egy kategória már ilyen elfogadottá vált (vö. Zerkowitz [1988] kísérlete a nyelvtani-fordító nyelvtanozó-fordítóra kívánt átkeresztelésére), akkor nehéz rajta változtatni. Azt azonban máris előrebocsátjuk, hogy a négy módszer bemutatása során a részletek megadásával bizonyítani kívánjuk, hogy