A hetvenes évek az angol nyelvpedagógiában egy olyan évtizedet jelentenek, amelyben az elméleti és gyakorlati szakemberek egyaránt szabadulni próbálnak a behaviourista és mentalista nyelvtanítási elképzelések ellentmondásainak béklyóitól. E változásokat leginkább két jellegzetesség mentén lehet feltárni. Egyfelől a nyelvszemléletben egy mindent átkaroló funkcionalitás iránti igény jelent meg, amelynek következtében a nyelvtanítás elmélete mikronyelvészeti eredmények helyett egyre inkább a makronyelvészeti kutatások felé fordult. Ugyanekkor az osztálytermi gyakorlat a hasznosság igényének kívánt megfelelni, és száműzni próbálta a korábbi nyelvtanítási irányzatok hasztalannak tűnő, élettől elrugaszkodott rítusait (pl. a kontextusukból kiemelt mondatminták hosszadalmas, értelmetlen drilleztetését a laborokban). A nyelvi funkcionalitás fontosságának felismerésére, valamint a funkcionalitás tananyagokban, szakkönyvekben és vizsgákon történő alkalmazására kiváló például szolgál McEldowny és kutatótársainak munkája Manchesterben a hetvenes évek derekán. A hasznosság: az osztálytermi taníthatóság és tanulhatóság kritériumainak kutatása gazdag tantervelméleti és tananyag-elemzési háttéren érvényesült Cunningsworth és tanártársai munkájában Canterburyben, akik a Christchurch College és a Kenti Egyetem kooperációjába az egész délkelet-angliai régió iskoláit bevonták.