A világ összes kiadványának egységes számbavétele és kereshetővé tétele régi álma a bibliográfusoknak. Az első ilyen kezdeményezés Konrad von Gesner nevéhez fűződik, aki a könyvnyomtatás első évszázadában készült latin, görög és héber nyelvű könyveket kísérelte meg összeírni. Munkáját Bibliotheca universalis címmel négy kötetben adta ki (1545–1549). A teljes földkerekségre kiterjedő egységes számbavétel utópiának tűnik, a teljességre való törekvés azonban továbbra is szüntelenül kísért. 1973-ban az Egyetemes Bibliográfiai Számbavétel (Universal Bibliographic Control, UBC) program formálisan is meghirdette a világ kiadványainak számbavételi programját, az adatok közzétételét, kereshetőségét és könyvtárak közötti együttműködést célozva. A program alapelvként lefektette, hogy az egyetemesség az egyes nemzeti bibliográfiákon keresztül valósulhat meg, a nemzeti bibliográfiáknak ezért alapfeladata számbavenni a saját országuk területén megjelent dokumentumokat. Habár az UBC program a teljes bibliográfiai univerzum átfogására utópisztikusnak bizonyult és a kétezres évek elején kialudt, az egyetemes számbavételre való törekvés nem szűnt meg, folytatást nyer a gyűjtemények virtuális integrációinak folyamataiban. A nemzeti bibliográfiák beágyazódnak az egyetemes tájékoztatási rendszerbe, ezáltal is hozzájárulnak az információkhoz való szabad hozzáférés jogának érvényesítéséhez, a tudomány, a kutatás, az oktatás és művelődés területeinek információs ellátásához. A különféle virtuális és egyesített metaadat-csomópontok révén, valamint a kapcsolt adatok nyílt közzétételével a nemzetközi erőfeszítések valóban globálisan kiterjesztett tájékoztatási rendszerré szerveződnek.