Sedley David N., Long Anthony A.

A hellenisztikus filozófusok


Lucretius 3.830–911 (kihagyásokkal)454

(1) Tehát számunkra a halál semmi, és egyáltalán nem érint bennünket, mivelhogy belátjuk, hogy az elme természete halandó. (2) És ahogyan a múltban sem éreztünk fájdalmat, amikor mindenfelől támadtak a punok […], úgy nyilvánvaló, hogy amikor majd nem leszünk – mert testünk és lelkünk, melyekből egységes egésszé vagyunk összerakva, már szétvált egymástól –, egyáltalán semmi nem érhet el hozzánk (akik akkor már nem leszünk), és semmi nem lesz képes érzékeinket mozgásba hozni, még az sem, ha a föld és a tenger, a tenger és az ég egybeomolna. (3) És ha az elme természete és lelkünk ereje akkor is érez valamit, amikor már elvált testünktől, úgy ez mégsem érint bennünket, akik a test és a lélek összefonódásából és összekapcsolódásából vagyunk egységes egésszé összerakva. (4) Ha a halálunk után, bizonyos idő múltán, anyagi alkotórészünk összegyűlne, és újra abba az állapotba kerülne, amelyben most van, és újra visszakapnánk az élet fényét, ha tehát ez megtörténnék is, egyáltalán nem érintene bennünket, ha egyszer már megszakadt önmagunkra vonatkozó emlékezetünk folytonossága. És most sem jelent semmit számunkra, hogy kik voltunk korábban, ezek felől az emberek felől már nem nyugtalanít bennünket semmi aggodalom. Mert amikor visszatekintesz a mérhetetlen idő egész elmúlt terjedelmére, és látod, hogy az anyagnak milyen sokféle mozgása ment végbe, könnyen elhiheted, hogy ugyanazok a magvak, melyekből most állunk, gyakran helyezkedtek el azelőtt is ugyanabban a rendben, mint ahogyan most vannak – és mégsem tudunk erre visszaemlékezni és elménkkel megragadni ezt az állapotot. Közben ugyanis az élet megszakadt, és valamennyi mozgás teljes összevisszaságban, erre meg arra elkóborolt az érzékek hatóköréből. (5) Mert ha valami szerencsétlenség és baj következik be valamikor a jövőben, ugyanakkor annak is léteznie kell, akivel ez a rossz megtörténhet. Mivel pedig a halál megfoszt ettől, valamint meggátolja annak létét, akit valami rossz érhet, megérthetjük, hogy nincsen semmi félelmetes a halálban, hogy nem lehet boldogtalan az, aki nem létezik, és hogy amikor a halhatatlan halál elragad egy halandó életet, ez miben sem különbözik attól, mintha meg sem született volna. (6) Ezért aztán, ha azt látod, hogy valaki méltatlankodik azon, hogy halála után teste majd a föld alatt rohad, vagy hogy lángok vagy vadállatok fogának martaléka lesz, tudhatod, hogy beszéde nem hangzik igaznak, és hogy mégiscsak ott lapul szíve mélyén valami vak félelem, bármennyire is állítsa: nem hisz abban, hogy a halálban bármiféle érzete is lenne. Úgy vélem, az ilyen nem tartja tiszteletben, amit hirdet, sem annak alapját, és nem ragadja ki magát gyökerestül az életből, hanem öntudatlanul azt feltételezi, hogy mégiscsak fennmarad belőle valami a halál után. Mert ha valaki még életében olyan jövőt képzel el magának, hogy halála után madarak és vadállatok marcangolják a testét, az szánakozik saját magán, mert nem különbözteti meg önmagát attól a majdani állapottól, és nem tartja eléggé távol önmagát kiterített testétől: úgy képzeli, hogy ő maga az, és miközben vele marad, saját érzékelésével fertőzi meg. Ezért háborog amiatt, hogy halandónak született, és nem érti meg, hogy amikor már valóban meghalt, akkor ő maga semmivé válik, és nem lesz valaki mássá, aki élőként gyászolhatná saját halálát, ott állván kiterített önmaga mellett, és fájhatna neki, amint marcangolják és a tűz elemészti. […] (7) „Soha többé nem fogad már derűs otthonod és jó feleséged – mondják –, nem rohannak többé hozzád kedves gyermekeid, hogy ajkadról csókot vegyenek, és nem ébresztenek már szívedben csöndes örömöt. Nem lehetsz ügyeid sikeres védelmezője, nem lehetsz már kedveseid oltalma. Az élet mindezen számtalan jutalmát elragadja tőled egyetlen kegyetlen nap.” Csak éppen azt nem teszik hozzá: „De egyszersmind nem is marad már benned vágy utánuk.” Ha ezt helyesen fognák fel elméjükkel, és a mondottaknak megfelelően cselekednének, akkor megszabadulnának lelkük nagy félelmétől és a szorongástól. (8) „Ami téged illet, te már, amint örök nyugalomba szenderültél, minden gyötrelmes bajtól mentes leszel mindörökre. Mi azonban a rettentő halotti máglyánál állva vigasztalhatatlanul siratjuk hamvaidat, és soha nem jön el az a nap, mely szívünkből kiűzné örök bánatunkat.” Attól, aki így beszél, azt kell megkérdeznünk: ugyan mi az a rettentő nagy keserűség, amiért valaki képes örökös gyászban emésztődni, ha egyszer az történik, hogy visszatérünk az álomba és a nyugalomba?

A hellenisztikus filozófusok

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2016

ISBN: 978 963 059 709 8

Anthony A. Long és David N. Sedley a hellenisztikus filozófia kutatásának legnagyobb tekintélyei közé tartozik. Forrásgyűjteményük az epikureizmus, a sztoicizmus, az akadémiai szkepticizmus és a pürrhónizmus legfontosabb forrásszövegeit vonultatja föl tematikus rendben, az egyes fejezetekhez tömör, ugyanakkor finom és mélyreható elemzéseket tartalmazó filozófiai kommentárt csatolva.

A hellenisztikus filozófusok alapmű: a forrásokat általánosan e kötet hivatkozási rendszere szerint idézik, Long és Sedley elemzései pedig a területen folyó új kutatások kiindulópontjául szolgálnak. A könyv jelen kiadásával a magyar olvasó első ízben kaphat átfogó képet a hellenisztikus filozófia forrásairól, fogalomkincséről és a korszakban létrejött kifinomult filozófiai elméletekről.

A magyar kiadás szerkesztője Bene László, fordítói Bárány István, Bene László, Böröczki Tamás, Brunner Ákos, Simon Attila és Szekeres Csilla. A kiegészítő bibliográfiát Brunner Ákos, Németh Attila és Veres Máté állította össze.

Hivatkozás: https://mersz.hu/long-sedley-a-hellenisztikus-filozofusok//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave