(1) Kellemes a szárazföldről nézni, amint valaki nagyban küzd a hatalmas tengeren a kavargó szelektől felkorbácsolt hullámokkal; nem azért, mintha bárkinek a gyötrelme örömteli és gyönyört keltő lenne, hanem azért, mert kellemes olyan bajokat szemlélni, melyektől te magad mentes vagy. Az is kellemes, ha a csatamezőn zajló roppant hadi küzdelmet nézed, anélkül, hogy te magad veszélyben lennél. (2) De semmi sem édesebb annál, mint ha magasan fekvő, nyugodt térségen biztos erősség ura vagy, mely a bölcsek tanításából épült, ahonnan letekintve láthatod, miként bolyonganak mások erre meg arra, miközben tévelyegve kutatják az élet útját: láthatod, hogyan versengenek tehetségben, hogyan vetekednek rangban, és mint törekednek roppant erőfeszítéssel éjjel és nappal a jólét csúcsaira és arra, hogy vagyonra tegyenek szert. (3) Ó, szerencsétlen emberi értelem, ó, vak szív! Az élet micsoda sötétségében, micsoda veszélyek közepette tölti az ember ezt az időt, bármennyi is az! Nem látod, hogy a természet semmi egyebet nem követel, mint hogy a fájdalom távol legyen a testtől, az értelem pedig élvezze a kellemes érzést, midőn a gond és a félelem eltávoztak tőle? (4) Azt látjuk tehát, hogy testi természetünknek csak kevés dologra van szüksége, olyanokra, melyek megszüntetik a fájdalmat, úgy, hogy olykor – s ez még kellemesebb – sok élvezetet is nyújtanak. És nem követelőzik a természet, ha nincsenek szerte a házban ifjakat ábrázoló aranyszobrok, melyek jobbjukban égő fáklyákat tartanak, hogy az éjszakai lakomákhoz ezek adják a fényt, vagy ha a ház nem fénylik az ezüsttől és nem ragyog az aranytól, és ha a lant hangját nem visszhangozza az aranyos berakással ékes mennyezet – hogyha az emberek, mindennek ellenére, ott hevernek egymás körében a vízpart zsenge füvén, a magas fák árnyékában, és testüket így üdítik fel – mily kicsi költséggel! –, kivált, ha az idő rájuk mosolyog, és az évszak a buja pázsitot virágokkal szórja tele. A forró láz sem hagyja el gyorsabban a tested, ha hímzett szövetek közt hánykolódsz, ragyogó bíborban, mint hogyha egyszerű ágytakarón fekszel. (5) Mivel a testnek mit sem használnak a kincsek, sem a rang, sem a királyi dicsőség, ezért azt kell gondolnunk, hogy mindebből a léleknek sincs semmilyen haszna. Hacsak úgy nem, hogy mikor a síkon nyüzsgő légióidat szemléled, melyek a háború képeit idézik eléd […], akkor a vallásos félelem megrettenve ezektől, elmenekül lelkedből, és a halálfélelemtől is megszabadul kebled, s megválik a gondtól. (6) Ám ha megérted, hogy ezek is csak nevetséges játékok, és az emberi félelem s az embert szorongató gondok valójában nem riadnak meg a vad fegyverek zajától, s a királyok és hatalmasok körében is bátran forgolódnak, nem tisztelik az arany csillogását és a bíborköntös tiszta ragyogását, akkor miért kételkedel abban, hogy [elűzésük] egész képessége az ésszerű gondolkodásban rejlik? Főként, ha az egész élet nem más, mint sötétségben zajló keserves küzdelem? Mert ahogyan a gyermekek a vaksötétben mindentől remegnek és félnek, úgy félünk mi olykor világos nappal is olyan dolgoktól, melyek semmivel sem félelmetesebbek, mint amiket a gyermekek rettegve elképzelnek a sötétben. (7) Ezért úgy kell lennie, hogy a léleknek ezt a félelmét és a sötét árnyakat nem a napsugarak fénylő dárdái kergetik szét, hanem csak a természet megjelenése és ésszerű magyarázata.