A papírszínház színházzá alakítja a meseolvasást, mivel ezzel a mesélési módszerrel egyszerre több gyerek is élvezheti a történetet: a mesélő a közönséggel szemben, jól látható helyen ül a megfelelő magasságban elhelyezett, színpadot jelképező fakeret mögött vagy mellett, amelynek egyszer csak kinyílik az egyik, a másik, majd a harmadik ajtaja is, és feltárul egy keretbe foglalt kép. Már csak ez a kezdés is maximálisan képes a gyerekek figyelmét megragadni. A stilizált színpad fakerete egyúttal kapu is, amely egy másik világba, meseországba nyit utat. A mesélő ebbe a fakeretbe bújtatva helyezi el a megszámozott illusztrált lapokat, amelyek a történet egy-egy epizódját jelenítik meg. A lapok hátulján fekete-fehér apró képen láthatja a mesélő a hallgatók által látott illusztrációt, a lapok mozgatására vonatkozó instrukciókat, és itt olvasható a mese szövege is. A történet két összetevőből, a hallgatás és a megfigyelés kettős tapasztalatából áll össze. Eltérően a szokásos, könyvből történő felolvasástól, itt valamennyi gyerek közösen és párhuzamosan élvezi a mesékhez kapcsolódó illusztrációkat. A nézőknél a lapok cseréje, mozgatása, játéka dinamizmust ad az illusztrációknak, és mint egy rajzfilm jelenik meg a történet. A papírszínház legfontosabb sajátossága, hogy a képei a könyvvel ellentétben egymásra csúsztatva, egymást kiegészítve, fokozatosan jelennek meg, sőt gyakran előfordul, hogy két lap elcsúsztatásából egy harmadik kép jön létre. A képek egyszerűek, a szöveg a dialógusra helyezi a hangsúlyt, kevés leíró részt tartalmaz, mivel ennek szerepét a képek veszik át (Csányi–Simon–Tsík 2016: 8–11.). (Ld. a papírszínházat működés közben: http://csimota.hu/hu/videok/)