Nem is gondolnánk, de a papírszínházas történetmondás több évszázados múlttal rendelkezik, amelynek gyökere egészen a 8. századi Japánba nyúlik vissza. Lényege abban ragadható meg, hogy egy szóban előadott történetet az előadó papírlapokra festett képek segítségével tett szemléletesebbé. Először a buddhista szerzetesek használták, akik képek segítségével illusztráltak egy-egy általuk előadott, nevelő célzatú, erkölcsi tanulságot hordozó történetet. Kétségtelen, hogy a képi megjelenítéssel könnyebb volt a hallgatóság figyelmét lekötni és fenntartani. Így vált az egyik legnépszerűbb mesemondó módszerré, eszközzé a későbbi századokban is. Igazi reneszánszát az 1920-as években élte, amikor a mesélő, az úgynevezett gaitó faluról falura járt kerékpárjával, fakeretes papírszínházával, kezében két, ugyancsak fából készült kereplővel, amellyel érkezését jelezte. Ebben az időben a fő hallgatóság a gyerekek köréből verbuválódott, akik a mesemondótól édességet vásároltak, és nagy érdeklődéssel kísértek végig több mesét, történetet is. Az 1960-as évek végén ezt az utcai mesélő módszert teljesen kiszorította a televízió, a benne rejlő didaktikai lehetőséget/szerepet azonban felfedezte az intézményes oktatás: így vált az iskolákban folyó irodalmi nevelés népszerű eszközévé (https://konyvmutatvanyosok.wordpress.com/2011/10/20/papirszinhaz-azaz-a-kamishibai/). Magyarországon 2009 óta a Csimota Könyvkiadó ad ki klasszikus és mai történeteket egyaránt feldolgozó papírszínházas meséket. Számos történet több nyelven is olvasható. Felhasználásuk otthon, könyvtárakban, kórházakban, bölcsődékben, napközikben, óvodákban, iskolákban egyre elterjedtebb.