A bölcsődés korból az óvodásba való átlépés az irodalmi nevelés, a könyvhasználat és a szövegekkel kialakított viszony szempontjából is komoly váltást jelent. Általánosságban elmondható, hogy 2-3 éves korig a gyerekek elsődleges irodalmi élményét a mondókák, versek jelentik, a gyerekkönyvek közül a leporellók, képeskönyvek, lapozók és tili-tolik vannak túlsúlyban. Talán ekkor áll legtávolabb egymástól a gyerekirodalom és a gyerekkönyv fogalma (Hermann 2017: 18–19.), amelyek közül az első csakis hangzósságban, felolvasásban létezik, míg a második játékként, felfedezni való tárgyként válik meghatározóvá. A koncentrációs képességhez és az egyéb kognitív kompetenciákhoz igazodva a prózai műfajok nagyon egyszerű és rendkívül rövid formában vannak jelen. E történetekből fokozatosan nőnek ki az énmesék, amelynek a neve is mutatja, hogy főszereplője rendszerint maga a kisgyerek, akit saját napjának meseként való újraélése segít az események feldolgozásában (Gyöngy 2015). Ez nemcsak az élmények és tapasztalatok lelki, valamint mentális feldolgozásához járul hozzá, hanem a logikai viszonyok kialakításához, illetve a narrativizálás elsajátításához is. A mesehallgatás olyan alapvető sémák megtanulását (is) jelenti, amelyek egy nap eseményeinek vagy bizonyos részleteinek az egységes, összefüggő történetként való elmesélését teszik lehetővé, így pedig általában a történetalkotás, mesélés készségéhez járulnak hozzá.