Végezetül röviden azzal a kérdéssel kell még számot vetnünk, hogy a mesei műfajnak megfeleltetett elbeszélés milyen feltételezhető elbeszélői/alkotói szándékot rejt magában. Nem véletlen ugyanis, hogy a mesei elemek és a mesei látásmód megjelenítésén túl magának a felnőtt visszaemlékezőnek a történetmondása is a mesék műfaja alapján formálódik. A téma szakirodalmában sokat vizsgált kérdés a mesék vágyteljesítő szerepének a feltárása. Ez alatt általában azt értjük, hogy a mesékben megformálódik mindaz, amit hiányként tapasztalunk a világban, vagyis e műfaj ilyen értelemben „való világunknak »ellenképe«: a válogató megformálás eredményeképpen létrejött mese világa a bennünk élő vágyaknak ad megfelelő (világ)értelmezést” (Lovász 2006: 57.). Ezzel összefüggésben a mese egy képzeletbeli világot teremtve ad kielégülést a vágyaknak, amely egyben menekülést is jelent a létezést meghatározó nehézségek elől. Ily módon „a mese: egy a lehetséges menekülésformák közül. Olyan beteljesülésekre ad lehetőséget, melyek a valóságban korlátokba ütköznek. Jellemzők a nyomor, a betegség, a fájdalom elől való menekülés” (Lovász 2006: 51.). Ennek megfelelően a Kincskereső kisködmön meséket imitáló szövegében is egy olyan elbeszélői szándékot feltételezhetünk, amely maga is ilyen mesei értelemben vett vágyteljesítésként és menekülésként tekint magára az emlékező elbeszélésre. A regénnyel kapcsolatosan több ízben is megfogalmazódott az a vád, hogy hamis illúziókba ringatva olvasóját azt igyekszik sugallni, hogy a szegényparaszti életmód azonosítható az igazi erkölcsösséggel, sőt ilyen értelemben a valódi emberi értékek csakis a szegénység mindennapjaiban lelehetők fel (ld. például Bárdos–Galuska 2013: 148.). Bár Móra regénye látszólag igazolja ezt a feltételezést, úgy vélem, sokkal inkább arról van szó, hogy a szegénység azért tűnik az alkotásban nemcsak elviselhetőnek, hanem egyenesen idillinek, a vágy tárgyának és a helyes erkölcsi cselekedetek hiteles közegének, mert a mesei elbeszélés ruházza fel ezzel az „illúzióval”. Nem szabad azonban arról sem elfeledkeznünk, hogy ez a vágyteljesítés az emlékezettel, az emlékező elbeszéléssel hozható összefüggésbe, vagyis ilyen értelemben a múlt felidézése a gyermekkorra jellemző mesei látásmód visszanyerésére tett kísérlet. Ebben az értelemben a megszülető műalkotásnak, sőt magának az irodalmi elbeszélésnek is olyan szerepet tulajdonít, mint a mesének: ahogyan a gyermeki létet átható és mindent a saját képére formáló képzelet valamelyest sikeresen tudta felülírni a szenvedéseket (legyen az a nélkülöző szegénység vagy épp a családtagok elvesztése), hasonló varázslatra képes az irodalom is. A mesei fantázia elvesztése a felnőtté válással járó, természetes következmény, hiánya azonban utólag tekintve mégiscsak fájó tapasztalat. A Móra regényében olvasható visszaemlékezés így olyan egy kicsit, mint a regénybeli ködmön maga: bár a történet végi bányarobbanás szétszaggatta, a szülői házat ábrázoló darabkája végezetül megmarad és visszakerül egykori gazdájához. Vagyis a Kincskereső kisködmön a vágyott gyermekkort képtelen ugyan megragadni és újjáteremteni a maga teljességében, de töredékekben felidézett, idilli darabkái az elbeszélés révén mégiscsak megőrződtek az utókor számára.