Az antikvitás az európai művelődés és történelem szempontjából olyan megkerülhetetlen alapot jelent, melyet kultúránk sohasem „haladt meg”, hatása kisebb-nagyobb mértékben mindmáig él, sőt, egyes definíciókísérletek szerint európaiságunk nem is igen magyarázható e közös szellemi múlt vállalása nélkül. Az európai művelődéstörténet ugyanakkor periodikusan újra és újra sajátos közelségbe került ehhez az antik hagyományhoz. A kereszténység korai századai, elsősorban a jórészt római pogány műveltségben nevelkedő egyházatyák világa értelmezhetetlen a klasszikus antikvitás ismerete és vizsgálata nélkül, ők maguk is ehhez a világhoz képest alakították ki a keresztény bölcselet rendszerét, hol polemizálva az elődökkel, hol pozitívan okulva azok szempontjaiból, gondolatvilágából. Az első korszak, mely már egy valóban letűnt korszakként fedezi fel újra a pogány ókort, az úgynevezett Karoling reneszánsz, mely meghatározóan Nagy Károly frank uralkodó korában (Kr. u. 8. század vége, 9. század eleje) egy nyilvánvalóan keresztény közegbe emel be ókori kulturális hagyományokat. E pogány ókori kultúra a korszak nevében – „reneszánsz” – rejlő „újjászületése” azután a Kr. u. 14–16. században erősödik fel újra, s válik még szélesebb körűvé. Az egyszerűen „reneszánsz”-nak nevezett művelődéstörténeti korszak, bár nevét az ókor újjászületéséről kapta, annál jóval összetettebb fejlődéstörténeti probléma, bizonyos azonban, hogy az antik kultúra kimondottan pogány (kereszténység előtti) értékei is megfelelő, máig is létező helyükre kerültek az utókor értékrendjében. Az antikvitásról alkotott képünk és az ennek alapjául szolgáló ismereteink döntően a reneszánsznak köszönhetően kezdtek rendszert alkotni, miután a középkorban másolt, s így jórészt fennmaradt, de eredeti értékének megfelelő hatást nem gyakorló antik irodalmi és történeti művek felfedezése és kinyomtatása mellett azok tudományos feldolgozása is megkezdődött. Neveléstörténeti szempontból különös jelentőséggel bír, hogy a reneszánsz és kora újkori iskolák ezen antik irodalmi művek olvasására és magyarázatára építették tanterveiket, felidézve ezzel a római iskolarendszer elveit és gyakorlatát. Ennek az időszaknak a pedagógiatörténet szempontjából meghatározó alakjai, Rotterdami Erasmus, Comenius vagy éppen Apáczai Csere János éppúgy tekinthetők a római Quintilianus közvetlen szellemi utódainak, mint a közben eltelt keresztény évszázadok lelki-szellemi örököseinek. Mindez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy e megújuló – bár nyilván semmilyen szempontból nem egységes – oktatási rendszer az antik iskola e szoros örökségét jószerivel a 18. századig, Magyarországon egészen a 19. század közepéig képviselte. Az antik neveléstörténet ismerete nélkül e századok iskola- de általában művelődéstörténete is igen nehezen értelmezhető.