Már utaltunk rá, hogy az európai civilizáció történetét szokás úgy bemutatni, mint az antik, a keresztény és a törzsi-népi elemek egyre elmélyülő összefonódását. A kora középkor is felfogható ezeknek a tényezőknek az egymásra hatásaként. E szociokulturális jelenség egyik összetevője volt, hogy a keresztény evangelizáció nyomán megkezdődött a megtérő germán népek kultúrájának átalakulása („krisztianizálódása”), de ennek az eredményei csak lassan bontakoztak ki. Még az ezredforduló utáni Európában is számolni kellett a szóbeliségen, formális rítusokon és gesztusokon, illetve szokásjogon alapuló barbár törzsi kultúrák maradványaival, amit az egyház csak kétes eredményekkel tudott „humanizálni”. A törzsi hagyományok örököseként a kora középkori nemesség sokáig megőrizte társadalmi békét veszélyeztető viselkedését. Az olvasás és az írás ismerete alig volt jellemző rájuk. A nevelés katonai készségekben szerzett jártasságot jelentett, amit tapasztaltabb harcosoktól lehetett elsajátítani. A lovagi kultúra, amely megszelídítette a barbár törzsi nemesség magatartását, csak a 12–13. századtól bontakozott ki. Legfeljebb ezt követően beszélhetünk a középkori nevelés egyház hatókörén kívül eső területéről, a lovagi nevelésről. A kora középkorban a nemesifjak katonai kiképzésének színtere a tágan értelmezett család, illetve a családfő háznépe volt. A nemesség intézményes oktatás helyett „családi nevelésben” részesült.