A tanulás vallásos cselekedetnek minősült a középkorban, ezért az egyes egyházmegyékben a székeskáptalan iskolakanonokjának volt joga engedélyezni, hogy a tanárok oktatási tevékenységet folytassanak. A IV. lateráni zsinat úgy határozott 1215-ben, hogy a főegyházmegyékben a székesegyházi iskolák váljanak a teológiai tanulmányok központjává. Ennek kivitelezéséhez gondoskodni kellett olyan tanárokról, akik jogosultak a teológia oktatására. Ezzel megindult a teológiai képzés önállósulásának folyamata. A keresztény sapientia egyre inkább elvált a septem artes liberalestól, és sajátos kritériumokkal rendelkező stúdiummá vált. A teológiai oktatás kialakuló autonómiája hosszabb távon a papképzés intézményesülésére is jótékony hatást gyakorolt. Egy további rendelkezés a 12–13. század fordulóján megkövetelte, hogy a székesegyházi iskolákban a szegény gyermekeket ingyenes oktatásban kell részesíteni. A 13. században egyszerre találkozunk az oktatás „professzionalizálódásával” és „univerzalitásával”. Az utóbbi a mindenki számára elérhető oktatás elvét, az előbbi az egyes szakterületek elkülönülését jelentette. A 13. század lendületesen gyarapodó világában ezek az elvek egyre következetesebben érvényesültek, noha a hétköznapi gyakorlatban nem beszélhetünk az általános népoktatás megjelenéséről.