Miközben az elitképzés csúcsáig jutó fiatalok családi hovatartozásuk okán éppúgy biztosak lehettek későbbi anyagi és jórészt politikai boldogulásukban, mint frissen szerzett képességeikben bízva, érdemes egy pillantást vetnünk az iskolával és iskolázottsággal összefüggő általános anyagi-társadalmi megbecsülésre. A görög világban – bár a korábbiakban néhányszor utaltunk egy-egy tanító, filozófus anyagi megbecsültségére – ennyire megbízható forrásaink ugyanerről a kérdésről nincsenek. Nem lehetnek, hiszen a görögség tér- és időbeli kiterjedésének szinte egészében vállalkozásszerűen folyt a szervezett nevelés-oktatás: vélhetően számos összetevőtől (a tanító tehetségétől, telephelyétől, tanulói körétől stb.) függhetett nem csupán anyagi helyzete, de társadalmi helye is. A görög kultúra szempontjából atipikusan késői, a Kr. e. 2–1. századból származó, ám igen részletes és érdekes források állnak rendelkezésünkre összesen két görög poliszról (Milétosz és Teosz), ahol a közösség által megállapított bérért dolgoztak a polisz által megbízott iskolamesterek. Itt sem „állami” iskolákról, hanem alapítványokról van azonban szó, ahol egy jótevő adományából gazdálkodik és szabályoz a közösség. Az alapítványi iskolák feltűnése, ha az iskola „közügy” voltát nem is, de közösségi érdekként való megjelenését mindenképp tükrözi. Ezekben a városokban a tanítók átlagosan havi negyven drachmát kerestek, valamivel többet, mint egy képzett kézműves, akinek napidíja egy drachma volt. A milétoszi iskola szabályozásáról szóló felirat a bérezés elvi részleteibe is bepillantást nyújt: a mintegy ösztöndíjszerűen kiutalt fizetésre írás- és testneveléstanárok pályázhattak, s közülük a népgyűlés választott évente négyet-négyet a központi ellátmányra. Milétoszban éppen harminc drachmára a testnevelés-, és negyven drachmára az írástanárok esetében.