A 20. század első felében a gasztrokultúra nem volt olyan divatos téma, sem annyira globálisan elérhető a média révén, mint manapság. Julia Child hatvanas évekbeli amerikai sztárséf (és az egyik könyv harmadik szerzője) rádiós interjújában arról beszélt, hogy gyerekkorában „senki nem beszélt sokat az ételről, mert nem illett”, és bár „mindig nagyon jól ettünk, de nem beszéltünk róla”1 (Gross 2021: web, Szitó J. – Albert V. ford.). A főzés ekkoriban nem kapott különösebb megbecsülést, és a szakácskönyvek fő célközönségét a nők képezték. Magyarországon az egyetlen televíziós csatorna és két rádiós csatorna a század közepén főzőműsort nem sugárzott, míg Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban már a század elejétől voltak rádiós főzőműsorok, és a negyvenes évektől a tévében is (Collins 2015). A történelmi változások ellenére, amelyek másként érintették a két országot, a szociokulturális trendek valamilyen szinten mindkét helyen érvényesültek. A háború után kialakuló középosztályba tartozó amerikai nők a család jó anyagi helyzete folytán nem kényszerültek kereső státuszba (Collins 2015), s háztartásbeli szerepük egyértelműbb volt. Összességében a 20. század közepi szakácskönyvek és receptek kevésbé voltak kitéve a globalizáció uniformizáló hatásának, így inkább a helyi kulturális hagyományokat és formai konvenciókat követték.