A vizsgálatból láthattuk, hogy a nemek közötti eltérést tekintve a kódváltások során nem tapasztaltunk szignifikáns eltérést. A szintaktikai hibákat vizsgálva, a férfiak csupán 19 esettel vétettek több hibát, mint a nők: ez az eredmény a hipotézisben megfogalmazott csekélyebb nemek közötti diszkrepanciát a kétnyelvűek esetében alátámasztja, mivel az egynyelvűeknél ez az arány lényegesen nagyobb volt. A görög–magyar kétnyelvűek identitástudatából tapasztalhattuk, hogy a kísérletben részt vevő összes kétnyelvű egyén hűen tartja a görög szokásokat és az ünnepeket, függetlenül attól, hogy csak egyik szülője volt görög, vagy mindkettő magyar volt, és csak a beloianniszi környezet tette görögtudatossá. Mindannyian büszkék voltak a hovatartozásukra, és továbbra is őrizni szerették volna a kultúrájukat, továbbá, ha egy kis esély is adódott arra, hogy kódot váltsanak görögre, akkor azt örömmel megtették. A felvázolt esettanulmány a görög–magyar kétnyelvűek kódváltásába, szintaktikai hibáiba és identitástudatába engedett betekintést, ami csak egyetlen szegmense annak az átfogó genderkutatásomnak, melyben a gyorsbeszéd-folyamatokat (asszimilációs hangkihagyás, asszimiláció, hangkihagyás és újrakezdés), az „üres” melléknevek használatát, az indulatszavakat, a káromkodást kifejező lexémákat és a kommunikatív stratégiát (ugye partikula, diskurzusjelölők, hümmögés, direktívák, közbevágás, együttbeszélés, bók, témaváltás, pletykainformációk), valamint a konfliktuskezelést vizsgáltam, melyet a gendernyelvész kutatók zöme (Lakoff 1973, Coates 1986, Huszár 2009) diszkrepanciaként vizsgál.