A kései antikvitásban az oktatás a klasszikus ókorhoz hasonlóan önkéntes volt. Az alapszintű iskolák száma a források tanúsága szerint igen nagy lehetett. A papiruszleletek alapján az írni és olvasni tudók száma elég magasnak tűnik. Elképzelhető, hogy magasabb volt, mint a modern kor előtt bármikor. A késő ókorban az iskolai oktatás fejlesztését a római állam is igyekezett előmozdítani. Az állami beavatkozás új mozzanat volt a késő antik iskolaügy világában. Vespasianusnak, Hadrianusnak és Marcus Aureliusnak is voltak ilyen törekvései az 1–2. században. A 3. század válsága következtében megerősödő központi hatalom erőteljesebben juttatta érvényre az iskolákkal kapcsolatos szándékait. Mivel Róma leginkább iskolái révén terjesztette el értékeit a provinciákban, az iskolarendszer a kulturális „rómaiság” és a birodalmi egység fontos letéteményesévé vált. A császári állam, amennyire lehetősége volt, felülvizsgálta az iskolák művelődési rendjét, és megkísérelte a városi önkormányzatokat rávenni helyi iskolák alapítására. A tanárokat számos esetben közhivatalnokok nevezték ki, privilégiumokkal látták el őket, és arra törekedtek, hogy védelmet nyújtsanak a magántanárok versenyével szemben.