A hetairák jelenléte, a gyermekkitétel, sőt a több forrásból is ismert magzatelhajtási módszerek, de a házasságkötési életkor kitolódása is összefüggésbe hozható a görög városállamok Kr. e. 7–6. századtól tartó, óriási mértékű túlnépesedésének problémájával. Különösen az utolsó szempont érdekes a család megszülető és megtartott gyermekei szempontjából is: a Kr. e. 7. századtól a 4. századig forrásaink szerint az ajánlott – és alighanem a követett – életkor a nősülő férfiaknál 30 évről 37 évre nőtt, miközben a férfi átlagéletkor az antropológiai vizsgálatok tanúsága szerint a homéroszi háborúk és a klasszikus kor (kb. Kr. e. 5. század) között 39 évről 42,6 évre, a szinte gyermekkorban házasságot kötő nők átlagéletkora 30,4-ről 33,7-re növekedett. A koponyavizsgálatok statisztikai feldolgozása alapján a Krisztus előtti fél évezredben a 44–46. életévet a férfiak mintegy 10%-a, a nőknek mindössze 3,7%-a érte meg. A házasságban születő gyermekek tehát édesapjukat jó eséllyel igen fiatal korukban elveszítették, míg az anyák esetében nem csupán az árulkodó, hogy a modern társadalmakban általánosan magasabb női átlagéletkor jelensége a legújabb kor vívmánya, hanem az is, hogy mindez elsősorban a gyermekágyi láz visszaszorításával (Semmelweiss Ignác) magyarázható, tehát a felnövekvő gyermek, gyermekek későbbi sorsa szempontjából még meghatározóbb az adat. Korántsem enyhíti, de fontos adalékként egészíti ki e gondolatsort, hogy a Kr. e. 12-től az 5. századig a görög világ sírjainak kis változással 50 százaléka gyermeksír, s a jelenség a római korban is általános marad.