Az eddigiekből is részben kitűnik – bármennyire közhely, hogy a család a gyermekek nevelésében szövetséget köt az iskolával, s a folyamat egy részének felelősségében osztozik a pedagógussal –, hogy az intézményi nevelést nem az tette szükségessé, hogy a család önmagában képtelen volt a gyermeknevelésre, hanem az a pont, amikor abban a hétköznapi életen, tapasztalatokon (a háztartástól a hadviselésig, a hagyományok tiszeteletéig) túli, elsősorban a közösségi, társadalmi érvényesülést szolgáló elemek megjelenése vált szükségessé. Ilyenek voltak bizonyos szakmai ismeretek és ezek alapjai – de mindenekelőtt a nyelvhasználatnak, és főként az írásnak a közösségi szabályokat követő konszenzusos változata. Ez a jelenség az oka annak, hogy – mint rövidesen látni fogjuk – a görög világban az írásbeliség általánossá válásával együtt viszonylag későn jelenik meg a rendszeres iskoláztatás is. Mindez ugyanakkor oka és egyben eredménye is annak, hogy a nyelvhasználatban és az írásbeliségben az iskoláztatásnak döntő szerepe van, s hogy az iskola és a család által közvetített értékrend – előbb a nyelv és írás használatában, majd számos egyéb területen is – elvált egymástól, úgy, hogy a közösség által elfogadott ideális értékeket és normákat mindig az előbbi, az iskola közvetítette. Az iskolázott társadalom értékrendjét képviselők már ekkor ferde szemmel néztek a családok otthoni „populáris” kultúrájára. A császárkori Rómában Tacitus, a neves történetíró és szónok, politikus szerint „a városnak sajátos és jellemző hibái szinte már az anyaméhben megfogamzanak; ha pedig már a gyermeki lelket elfoglalja és megszállja a színészimádat, meg a gladiátormérkőzések és a lóversenyek iránti szenvedély, mennyicske hely marad a tisztes művészetek (tudományok) számára? Hányat találsz, aki otthon másról beszél? Megüti-e fülünket valami más beszéd, ha fiatalokkal teli előadóterembe lépünk?” (Ford.: Borzsák István).