A középkori neveléstörténeti kutatások a medievisztika fejlődése függvényében alakultak. Az első neveléstörténeti monográfiákra még erősen hatott a „sötét középkor”-ral kapcsolatos elképzelés. Kezdetben az ezredforduló után kibontakozó „nagy középkor” történéseire helyezték a hangsúlyt, megrajzolva a skolasztika felvirágzását az egyetemek világában. A 20. század második fele a középkorral kapcsolatos kutatások általános megélénkülésével járt, így a nevelés- és oktatástörténeti tanulmányok is lendületet kaptak. Az antikvitás középkori nevelésre gyakorolt hatását illetően kiemelkedő jelentőségűek voltak Henri-Irénée Marrou kutatásai. A kora középkori neveléstörténeti kutatásokat megnehezítette, hogy viszonylag kevés történeti forrás áll rendelkezésre. Pierre Riché alapvető monográfiájának megszületéséig hiányzott az a forráshasználaton nyugvó megalapozó munka, amely kellő elmélyültséggel vetett számot a 6–8. század közötti időszak nevelés- és oktatástörténetével. A jezsuita Henri de Lubac munkássága sokat tett azért, hogy mélyebben megértsük a szerzetesi műveltség lényegét. Az érett középkor tanulmányozásához nagyban hozzájárultak a francia Annales iskola történészei (Georges Duby, Jacques Le Goff), valamint a 20. századi katolikus megújulás teológiatörténészeinek munkái (Marie-Dominique Chenu). Általában elmondható, hogy a középkori neveléstörténet tanulmányozását megújító impulzusok az elmúlt fél évszázadban inkább kívülről – az általános kultúrtörténet és a teológiatörténet felől – érkeztek.