A kereszténység nemcsak vallásos hitként fogható fel, hanem az európai civilizáció egészét átformálta. Az evangelizáció kibontakozása révén „humanizálta” a kultúra valamennyi területét. Ez a folyamat jelentős eredményekkel járt, másfelől a kereszténység annyira belenőtt a korabeli kultúrába, hogy a „hit” és a „kultúra” szétválaszthatatlan jelenségekké váltak, ami a keresztények számára hitelességi problémákat is felvetett. Volt, hogy a korabeli kultúra részévé váló vallásos gyakorlat elszakadt a hit eredeti tartalmától, ami vallási megújulási törekvéseket váltott ki az egyházban. A kereszténység története értelmezhető olyan megújulási hullámok soraként is, amikor a hit tisztasága jegyében átgondolták a kultúrához való viszonyt. A „hit” és a „kultúra” kapcsolata az európai civilizáció történetének egyik alapvető értelmezési keretét alkotja. Az európai kultúrtörténet „reneszánszai” a „Karoling reneszánszon” az „Ottó reneszánszon” és a „12. századi reneszánszon” keresztül az itáliai humanistákig felfoghatók úgy, mint a kultúra megújításának egymás után következő koncepciói a keresztény hit jegyében, egyben felhasználva az antikvitás örökségét. Ezek a tendenciák általában is jellemzik a kereszténység és a kultúra viszonyát, de a latin keresztény Európa más civilizációkhoz képest még inkább leírható a fentebbi módon. A középkori iskola kultúrtörténete is elhelyezhető ebben az értelmezési keretben.