Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.2.2.1.1. A tájékoztatáshoz való jog

A törvény alapján a beteg, önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni és az ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza.1

A törvényben foglalt kivételektől eltekintve „bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy ahhoz a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezését adja”.2

Annak, hogy a beteg a beavatkozással kapcsolatos beleegyezését állapotának, betegsége természetének és várható lefolyásának ismeretében adja meg vagy utasítja vissza, az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon.

Az Eütv. úgy rendelkezik, hogy a beteget az emberi méltósághoz való jogán alapuló önrendelkezési joga betegségének természetétől, annak enyhe vagy súlyos lefolyásától, gyógyulásának esélyeitől függetlenül illeti meg. Következésképpen megilleti az orvostudomány állása szerint olyan gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyt is, akinek betegsége megfelelő egészségügyi ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezet.3 A beteg a beleegyezését szóban, írásban vagy ráutaló magatartással megadhatja, kivéve, ha invazív beavatkozásokról van szó, amelyhez a beteg írásbeli vagy – amennyiben erre nem képes – két tanú együttes jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata szükséges.4

A beteg a beavatkozás elvégzéséhez adott nyilatkozatát bármikor visszavonhatja.5 Egy fontos különös szabályt tartalmaz még azonban az Eütv. a visszavonás kapcsán. Eszerint, amennyiben a visszavonás alapos ok nélkül történt, a beteg kötelezhető a felmerült és igazolt költségek megtérítésére.

A magyar jog tehát az ún. tájékozott beleegyezés jogát biztosítja a betegnek, ami nem más, mint az egyén saját teste és élete fölötti önrendelkezési jogának elismerése a gyógykezelés terén.

Ez a jog ma már minden demokratikus jogrendű országban az orvos-beteg jogviszony alapköve.

A beleegyezés érvényességéhez az alábbi törvényi feltételeket rendelik: a beleegyezés önkéntes legyen, megfelelő tájékoztatáson alapuljon, megfelelő döntési képesség birtokában szülessen.6

A tájékoztatás akkor minősül megfelelőnek, ha tartalmazza az alábbi információt: a beteg egészségi állapotát és diagnózisát, a vizsgálati eredményeket, a javasolt orvosi beavatkozást: annak lefolyását, kockázatait, előnyeit, a javasolt beavatkozás alternatíváit, azok kockázataival és előnyeivel, a javasolt beavatkozás elmaradásának következményeit, a gyógyulás, rehabilitáció várható lefolyását. A betegtájékoztatás hiányosságának komoly következménye lehet nemcsak az orvosi kezelés során, hanem annak befejeződését követően is.7

A nem megfelelő tájékoztatás vagy nem megfelelő dokumentáció ugyanis semmissé teheti a kezeléssel elért eredményt.

A betegjogok gyakorlati kérdésköre hívta életre a betegjogi képviselet szabályait, a betegjogi képviselő intézményét, akiknek munkája éppen a betegjogok gyakorlati érvényesülésének erősítése.8

Utalni kell arra, hogy az a kérdés, miszerint a tájékozott belegyezés „megfelelő döntési képesség birtokában” szülessen meg, olyan probléma, amellyel az Alkotmánybíróság is foglalkozott.

A Magyar Köztársaságban az alapvető alkotmányos jogok – így az önrendelkezés joga – minden embert, illetve bizonyos esetekben minden magyar állampolgárt hátrányos megkülönböztetés nélkül megilletnek.

Hátrányos megkülönböztetésnek tekintendő például, ha valakit származása vagy egészségi állapota miatt korlátoznak alapvető jogai gyakorlásában.9

Az alapvető jogok közé tartozik az a döntési szabadság, amely minden egyént megillet ügyeinek vitelével kapcsolatosan.

Ezt a döntési jogosultságot nem lehet arra hivatkozva sem korlátozni, hogy az ember nem mindig képes arra, miszerint felismerje és jól megválassza az érdekét legjobban szolgáló megoldást.

Bizonyos esetekben azonban az állam beavatkozik a döntési jogosultság gyakorolhatóságába, azzal a céllal, hogy az egyén inkompetenciája miatt ne okozzon kárt magának; így pl. meg lehet tiltani, hogy valaki szervét áruba bocsássa.

A magyar jogban a Ptk. szerinti főszabály, hogy mindenki képes az autonóm döntésre.

Ez alól általános kivételt jelent, hogy az életkor alapján – általános jelleggel vagy egyes döntési körök tekintetében – korlátozzák az embert alkotmányos jogai gyakorlásában.

Így a Ptk. II. Része I. Címének II. Fejezete szerint a 14 éven aluliak cselekvőképtelenek, míg a 14 és 18 év közötti korcsoport tagjai korlátozottan cselekvőképesek (cselekvőképessé válik az egyén házasságkötés esetén).

Ha valakinél – akár betegség, akár idős kori mentális hanyatlás következtében – súlyos fogyatékosságok mutatkoznak a döntési képességek terén, akkor felmerül a gondnokság alá helyezés szükségességének kérdése. A gondnokság alá helyezésről minden esetben a bíróság rendelkezik, igazságügyi orvos szakértői véleményre támaszkodva, ami szintén érinti az érintett személy cselekvőképességét. A Ptk. szerint cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá a bíróság azt a nagykorú személyt helyezi, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége a pszichés állapota, szellemi fogyatkozása vagy szenvedélybetegsége miatt – általános jelleggel, illetve egyes ügycsoportok vonatkozásában – tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent.10 A cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá a bíróság azt a nagykorú személyt helyezi, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége a pszichés állapota, szellemi fogyatkozása vagy szenvedélybetegsége miatt – tartósan, teljes mértékben hiányzik.11

Az egyén kompetenciájának csökkenését a Ptk. tehát egy kétszintű rendszerben szabályozza, ahol az egyik pólus valamiféle általános döntési képesség megléte, a másik viszont a döntésre való képesség (ügyeinek vitelére való alkalmasság) teljes, általános hiánya.

Különös rendelkezés hiányában, az Eütv. is ezen jogi koncepciókat alkalmazza.

Az Alkotmánybíróság 36/2000. (X.27.) döntése szerint az egészségügyi ellátás során szükséges beavatkozásokba való beleegyezés, illetve annak visszautasítása a személyiségi jogok gyakorlásától elválaszthatatlan, tehát alkotmányos jog.

Az Eütv. 15. § (3) bekezdése kimondja, hogy a betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintő döntésekben részt vegyen, és azokhoz beleegyezését adja.

Az Eütv. eredeti verziója a fent említett önrendelkezési jogot fő szabályként csak a cselekvőképes embernek biztosította, és nem tett különbséget a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen személyek között.

Az Alkotmánybíróság említett döntése azonban kimondta, ez a megoldás sérti az önrendelkezési jogot, mert „azonosan és okainak tekintetbe vétele nélkül rendezi a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegekre vonatkozó, az egészségügyi ellátással kapcsolatos beleegyezés és visszautasítás jogát”.

A jelenleg hatályos Eütv. sokkal differenciáltabban szabályozza ezt a kérdést, hangsúlyozva, hogy „az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni”.12

Több polgári jogász foglalkozik a tájékoztatási kötelezettség elmulasztásának kártérítési jogi következményeivel.13

Álláspontjuk szerint az orvosi tevékenységgel kapcsolatos kártérítési eljárásokat két csoportba lehet sorolni: az első csoportba azokat az eljárásokat soroljuk, amelyben a betegnek azért keletkezik kára az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele során, mert az egészségügyi dolgozó nem a tőle elvárható gondossággal végzi az ellátást. A második csoportba pedig a tájékoztatási kötelezettség elmulasztására alapított kártérítési eljárások tartoznak. Ezeknek az utóbb említett eljárásoknak a közös jellemzője, hogy az orvos a legnagyobb gondosságot és körültekintést, azaz a tőle elvárható magatartást tanúsítja a diagnózis felállítása vagy magának a beavatkozásnak a kivitelezése során, viszont ennek ellenére kártérítéssel tartozik, mert a beteget nem tájékoztatta valamely bekövetkező kockázatról.

A kártérítési jogban a két leggyakrabban előforduló téma a beavatkozás kockázataival kapcsolatos tájékoztatás kérdése, illetve a kezelési alternatívákról való tájékoztatás elmaradása.

A magyar jogi megoldás szerint az egészségügyi szolgáltatónak kell bizonyítania, hogy a tájékoztatás megfelelően megtörtént, és a beteg az ellátásba beleegyezett, ennek sikertelensége esetén azt a bíróság az alperes (beavatkozást végző orvos) terhére értékeli.

Az Eütv. 13. §-a szerint a beteg a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra jogosult, amely törvényhely rendkívül tágan határozza meg a tájékoztatási kötelezettséget. Emiatt csak rendkívül szűk körben lesz lehetőség arra, hogy az egészségügyi szolgáltató kimentse magát a felelősség alól, és ez az oka annak, hogy jelenleg a hazai egészségügyi szolgáltatók jelentős részének a felelősségbiztosítása a tájékoztatás elmulasztásával okozott károkra nem terjed ki, mert a biztosítók úgy ítélték (ítélik) meg, hogy túlságosan kockázatos az így okozott károk megtérítését átvállalni.14

A Legfelsőbb Bíróság is foglalkozott az elvárható gondosság kérdéskörével egy jogesetében, amelyben két beteg azért hunyt el, mert a gerincbántalmaik miatt elrendelt „gerincfestés” során a megengedettnél kétszer több jódot alkalmaztak.15 A tények felderítése alapján nyilvánvaló volt, hogy a beavatkozást végző kórház a gerincfestéshez használt szer tárolási előírásait nem tartotta be, a betegek kórlapjain nem tüntették fel, hogy a betegeknél túlérzékenység fennáll-e, és nem tartalmaztak útmutatást arra nézve sem, hogy a betegeket hogyan kell szállítani, fektetni stb. A szakértői vélemények is alátámasztották, hogy a betegek halála és a beavatkozás között kimutatható volt az okozati összefüggés. A Legfelsőbb Bíróság ezért kimondta, hogy az alperes kórház akkor mentesülhetett volna a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a műtétnek minősülő beavatkozásnál fokozott gondossággal járt el.16

A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az alperes kórház a felelősség alól magát kimenteni nem tudta, mert a betegek szükséges írásbeli hozzájárulását a műtét előtt nem szerezték be, dupla mennyiségű kontrasztanyagot használtak fel, és mind a betegfelvétel, mind az alkalmazott gyógyszer tárolása hiányos volt. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az orvossal szemben megfogalmazott legnagyobb gondosság és körültekintés tanúsításának elmaradása minősül a jogi megítélés szempontjából felróható magatartásnak.17

Több olyan ítélet is született, amelyben a bíróság nem találta felróhatónak a tájékoztatásnak az orvos részéről történő elmulasztását. Így a méh- és petefészek-eltávolítás során okozott – később sikeresen ellátott – hólyagsérülést a bíróság olyan esetlegesen, véletlenszerűen előforduló kockázatnak tekintette, amelyről nem kell tájékoztatni a beteget.18

Hasonlóan, a Csongrád Megyei Bíróság egy ítéletében a térdízületi műtétet követően kialakult bőr- és zsírszövetelhalást, amelynek bekövetkezési valószínűségét a szakértő 4%-osnak becsülte, olyan ritka szövődménynek tekintette, amelyről szükségtelen volt a beteget tájékoztatni.19

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy nagyon nehéz feladat előtt áll az orvos, amikor azt kell meghatároznia, hogy mely kockázatokról kell a beteget a beavatkozás elvégzése előtt tájékoztatnia.

Egy esetleges per során a bíróság nyilvánvalóan könnyebb helyzetben van, mert utólag mérlegelve az eset körülményeit, könnyebb állást foglalni abban, hogy a beavatkozás előtt milyen tájékoztatást kellett volna adnia az orvosnak.

Várható, hogy ezen a területen – az orvostudomány rohamos fejlődésével – a problémák inkább fokozódnak majd, nem pedig a megoldás irányába haladnak.

1	Vö. Eütv. 15. § (1)–(2) bekezdések.
2	Ibid., 15. § (3) bekezdés.
3	Vö. 22/2003. (IV.28.) AB határozat
4	Vö. Eütv. 15. § (4)–(5) bekezdések.
5	Vö. Eütv. 15. § (6) bekezdés.
6	TASZ, op. ct., 4–5.
7	Vö: Gyukits György (2001): Betegjogi képviselet a kórházban. Esély, 12 (6) 58–82.
8	Ibid, 66.
9	Vö: Fridli Judit (2001): Egészségügyi önrendelkezés – korlátok között. Fundamentum, 5, 103.
10	Ptk. 14. § (4) bekezdése.
11	Ptk. 15. § (4) bekezdése.
12	Eütv. 16. § (5) bekezdés.
13	Dósa Ágnes, Az orvos felelőssége a tájékoztatás elmulasztásáért, LAM 2001;12(1): 57–58.
14	Ibid., 60.
15	Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20 586/1996. Idézi Köles, op.cit, 118–122.
16	Ibid, 119.
17	Ibid, 122.
18	Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22 832/1996. Bírósági Határozatok 1998. 380. Idézi, Dósa, op.cit, 59.
19	Szegedi Városi Bíróság, 13.P. 21 491/1992., Csongrád Megyei Bíróság 2. Pf. 20 568/1994. In: Köles, op.cit, 169–172.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero