Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.3.3. A hivatásbeli jogok gyakorlása és kötelességek teljesítése, orvosi etika

A Btk. Általános Részében nincs olyan kizáró körülmény, hogy aki jogokat gyakorol, vagy kötelességeket teljesít, az nem büntethető.

A törvény szerint a bűncselekmény-fogalomnak sem eleme a jogellenesség, és csak a miniszteri indokolás mondja, hogy ami nem jogellenes, az nem bűncselekmény.1

A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata a foglalkozási szabályok teljesítését bizonyos esetekben elfogadja a büntethetőség akadályaként arra figyelemmel, hogy a társadalomra veszélyesség ilyenkor hiányzik. A Legfelsőbb Bíróság leszögezte például, hogy “a hivatásból eredő jog gyakorlása folytán bűncselekmény hiányában – nem pedig a jogos védelem mértékének menthető okból való túllépésére hivatkozással – van helye felmentő ítélet meghozatalának, ha a szolgálatban levő rendőr az általa észlelt bűncselekmény elkövetésében részt vevő személyek üldözése során, a figyelmeztető lövések leadása ellenére is tovább menekülő személyek közül az egyik, előremozduló személlyel szemben a jogszerű fegyverhasználat körében olyan lövést ad le, amely annak halálát eredményezi”.2

A foglalkozási szabályokat általában írásban rögzítik, de kialakulhatnak és szokásossá válhatnak e nélkül is. Az írásban rögzített szabályokat tartalmazhatja jogszabály, avagy jogszabálynak nem minősülő norma, ideértve a belső utasításokat, előírásokat is. Ki kell azonban emelni, hogy e bűncselekmény megvalósulásának szempontjából nem minden az adott foglalkozásra vonatkozó jogszabályi előírásnak van jelentősége, hanem csak azoknak, amelyeknek a rendeltetése az élet, a testi épség és az egészség védelme.3

Az ítélkezési gyakorlatban a foglalkozási szabályok alábbi öt nagy csoportjának van kiemelkedő szerepe: a munkavédelmi és a balesetelhárító szabályoknak, a biztonsági előírásoknak, az orvosi tevékenység szakmai szabályainak, az építkezés kivitelezésével kapcsolatos műszaki, statikai szabályoknak és a lőfegyver használatára, kezelésére vonatkozó szabályoknak.4

A jogok gyakorlása és a kötelességek teljesítése kategóriájába tartozik például a magzatelhajtásra vonatkozó nem büntetőjogi rendelkezés.

A magzatelhajtásra vonatkozó büntetőtörvényi rendelkezés szerint mindenki elköveti a magzatelhajtást, aki a törvényi felhatalmazás alapján kórházban a megfelelő eljárás lefolytatása után elhajtja, vagy elhajtatja a magzatot. Korábban volt olyan rendelkezés a magzatelhajtási törvényi tényállásban, hogy a törvényi felhatalmazás alapján végrehajtott magzatelhajtás nem büntethető, az jelenleg nincs benne a Különös Részben.5

Az orvosi beavatkozás jogszerűségének a kérdése különböző álláspontokat eredményezett a hivatásbeli kötelezettségek teljesítése kapcsán.

Az egyik álláspont szerint a lege artis végrehajtott műtét nem eredményezi a testi sértési diszpozíció megvalósulását, hiszen a beteg egészségének a védelmét szolgálja. Valójában a társadalomra veszélyességet az zárja ki, hogy amennyiben az orvosi beavatkozás a reá vonatkozó írott és íratlan szabályok szerint történik, az orvos hivatásbeli kötelezettségét teljesíti. „Ennek keretében jut szerephez a kockázat indokoltsága, valamint az is, hogy adott esetben a beteg beleegyezése is szükséges”.6

E fenti nézőpont a már ismertetett paternalista felfogásnak felel meg, amely következésképpen a betegek önrendelkezési jogának tagadását jeleníti meg. A hivatásbeli jog gyakorlása akkor és annyiban alkalmazható, ha a beteg beleegyezése nem szerezhető be kellő időben (így az Eütv. által részletesen szabályozott életmentő beavatkozások esetén).7

Magyarországon az első jogszabály, amely az orvosi tevékenységgel kapcsolatban viszonylag részletes rendelkezéseket fogalmazott meg, a közegészségügyről szóló 1876. évi XIV. törvény volt. A törvény két részre tagolódott, az első rész címe „Egészségügyi intézkedések”, a másodiké „Közegészség ügyi szolgálat” volt. Schächter Miksa professzor szerint azonban „tapasztalataink szerint az orvostudomány terén nincsenek és nem is lehetnek általános és minden időre, minden alkalomra érvényes szabályaink, és ennek megfelelően az orvosi felelősséget az általános szabályok szerint mérni és megítélni nem lehet.”8

Annak a szemléletnek az átalakulása, hogy az orvoslás és a jog összeférhetetlen egymással, minden jogrendszerben meglehetősen nehéz, lassú folyamat volt.

Az egészségüggyel foglalkozó jogász ma is azt tapasztalja, hogy a gyakorló orvosok összetett etikai kérdések megvitatása során legelőször a hatályos jog iránt érdeklődnek.

Fontos azonban, hogy az etikai normák szerepe a kialakult normatív szabályozás mellett sem elhanyagolható. A bírónak soha nem szabad elfelejtenie, hogy az orvos-beteg kapcsolat a bizalomra épül. A bizalom kulcsfogalom az egészségügyi kártérítési eljárásokkal, és különösen a tájékoztatás hiányára alapított tényállásokkal kapcsolatos etikai-jogi kérdések megértésében. A beleegyezéssel és tájékoztatással kapcsolatos jogok és kötelezettségek, és különösen az ezzel kapcsolatos jogviták száma növekvő tendenciát mutat. Eredetileg az orvosnak csak az volt az erkölcsi kötelessége, hogy a beavatkozás előtt a beteg formális beleegyezését megszerezze. Csak később ismerték fel, hogy az orvosi kérdésekben rendszerint tájékozatlan beteg jogi pozíciójának csak akkor tud érvényt szerezni, ha abba a helyzetbe hozzák, hogy a döntésének lehetséges következményeit felmérhesse, ehhez pedig megfelelő információkra van szüksége.9 Amíg a betegnek csak arról kellett döntenie, hogy aláveti-e magát a kezelésnek, vagy sem, addig – az önrendelkezési jog formális védelme mellett – a valós döntést az orvos hozta meg.

Néhány évtizeddel ezelőtt az orvosi etika a világon nem tartalmazott többet, mint a hippokratészi esküből levezetett néhány alapelvet, melyet nemzetközi orvostársaságok, egyes országok orvosi kamarái és etikai testületei modern tartalmú kódexekké formáltak. „Salus aegroti, suprema lex esto” – a beteg java a legfőbb törvény – és „Primum non nocere” – nem ártani.

Az ezekhez kapcsolódó modern elvek nagyrészt az orvos rendszeres adófizetéséről, méltányos honoráriumáról, a munkahelyen való italozás és a beteggel történő szexuális kapcsolat létesítésének a tilalmáról szóltak.

Magyarországon ez még kiegészült a paraszolvencia kérdésével.10

Az utóbbi évtizedek orvostechnikai forradalma jelentős változást hozott az orvosi etika területén is.

A szervátültetések, a dajkaterhesség, a lombikbébi-programok, az új géntechnikai eljárások számos olyan kérdést vetettek fel, amelyekre a hagyományos erkölcsi szabályok segítségével már nem lehetett választ adni.

Újra kellett gondolni olyan régen ismert filozófiai elmélkedéseket, hogy mitől emberi az emberi élet, mikor kezdődik és fejeződik be; mit jelent az élethez való jog és az életről való döntési jog; mit jelent anyának lenni; mi a szenvedés és boldogság; hol húzódnak az önrendelkezési jog határai az egészségügyben? Választ kellett adni azokra a közvéleményt élénken foglalkoztató morális kérdésekre, miszerint megengedhető-e a kómás betegek életfenntartó kezelésének a megszüntetése, elfogadható-e a betegek becsapása „saját érdekükben”, elrendelhető-e a kötelező AIDS-szűrés, lehet-e orvosi kísérleteket végezni gyerekeken, pszichiátriai betegeken, létre lehet-e hozni olyan egészségügyi rendszert, amely szolgáltatásait a fizetőképesség elve alapján osztja el?

A hippokratészi etika egyik alaptétele volt, hogy a beteg elől a lehető legtöbbet el kell titkolni, és minél kevesebbet kell mondani. Ez ma már nem csak etikai, hanem jogi oldalról sem elfogadható. Etikai szempontból ma már tehát mindenképpen konszenzus van abban a kérdésben, hogy orvosi beavatkozás főszabály szerint csak a beteg megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezésével folytatható.11

Az európai egészségügyi rendszerek egyfajta jogi forradalmat éltek meg az elmúlt évtizedben.12

Az egészségügyi menedzsment egyre inkább eltávolodik a felső szintű döntéshozataltól, a kollektív megoldásoktól és a társadalom érdekei az egyének előtt elvtől. A hangsúly sokkal inkább a beteg autonómiájának védelmére tevődik, és a páciensek, állampolgárok döntéshozatali folyamatba való bevonása a cél. A tájékozott beleegyezés fogalma a 80-as években még szinte teljesen ismeretlen volt, míg ma minden legitim egészségügyi szolgáltatás alapelvének minősül.

Az, hogy egy betegnek joga van részt venni a róla szóló döntésben vagy döntést hozni, többszörösen is megalapozott. Először is rendelkezik az úgynevezett politikai joggal, hogy állampolgárként szabadon választhatja meg, hogy ki járjon el az ügyében. Másodszor, fogyasztója egy olyan szolgáltatásnak, amelynek finanszírozásához egyre inkább ő is hozzájárul – ezen az alapon élhet beleszólási jogával. Harmadik érvként kiemelhető, hogy az állampolgárok jogokkal felruházott személyek, mely alapján részt vehetnek a döntésben.13

A betegek jelentős része azonban mégis úgy távozik az orvostól, hogy nem tudja igazán, mi a baja, mit kellene változtatni életmódján, mi lesz az esetleges műtét következménye. Az ok elsősorban az időhiány. Noha az Eütv. szabályozza a felvilágosítás mikéntjét, orvosa válogatja, mit tud meg a beteg. Sokan úgy írják alá a műtétbe való beleegyezést, hogy nem látják pontosan, milyen következményei lehetnek a beavatkozásnak. Legalábbis ezt figyelték meg a területen dolgozó szakértők. Azzal, hogy a páciens nem kap kellő felvilágosítást, az önrendelkezési jog is sérül.

Az ember létéből adódik, hogy rászorul az orvostudományra. Ha betegek vagyunk, nagy tortúrának vagyunk kitéve, legyen szó akár csak egy megfázásról. Túl sok várakozás, sorban állás, papírmunka, és ha nagyobb a probléma, sokszor nem is értjük pontosan, mi a betegség, a teendő. Egyre nagyobb a bizalmatlanság az orvosok iránt, holott a bizalom lenne a legfontosabb az orvos-beteg kapcsolatban.

Az utóbbi évtizedek az új ismeretek és módszerek sokaságát hozták, köztük a fejlett orvosi technikát, az intenzív medicinát, a molekuláris biológiát és a humángenetikát. Azonban a „hivatalos” orvostudomány fogyatékosságának tartott egyoldalú természettudományi-technológiai beállítottsága már hosszú ideje nyilvános viták tárgya. Így érthető a megfelelő „alternatív medicina”, a nem konvencionális gyógymódok (pl. homeopathia) iránti kereslet. Miközben a „hivatalos orvoslás”–t helytálló kritika éri, az alternatív gyógymódok iránti vágyakozás életre hívja a vallás és a mágia hagyományainak virulens maradványait is.14

Az orvosi kötelesség teljesítése napjainkban már magában foglalja a sértett beleegyezésének és kockázatának az elemeit. Az orvosi tevékenységet igyekeznek olyan részletszabályokkal körülírni, amelyekkel az orvosok számára biztosítják azokat a paramétereket, amelyek alapján meg lehet határozni, hogy kötelességét teljesítette-e vagy jogait gyakorolta-e az orvos az adott esetben. Az orvosi rendtartás és az orvosi tevékenységgel kapcsolatos szakmai szabályok (tankönyvek) alapján lehet megállapítani, hogy az orvos teljesítette-e a kötelességét vagy sem.15

Ilyen esetekben rendszerint szakértőt hallgatnak meg, aki megmondja, hogy az orvos a lege artis szabályok szerint járt-e el.16

A XX. században tehát megváltozott az a társadalmi közeg, amelyben a medicina tevékenykedik; a modern társadalom szociálisan és morálisan is heterogén lett, meghatározóan értékpluralizmus jellemzi. Ehhez járul még, hogy a társadalom – összességében és egyénenként – egyre inkább igényli, hogy meglegyen a joga az aktív részvételre a számára fontos döntésekben, így van ez az egészségüggyel, a gyógyítással és a megelőzéssel kapcsolatban is. A nyitással párhuzamosan megfigyelhető a mindenfajta tekintéllyel szembeni növekvő bizalmatlanság is, amely alól az orvosi autoritás sem maradhatott kivétel. Érdemes megemlíteni, hogy jelentős változásokat indukáló tényező lett az egészségügy területén is végbement költségrobbanás; továbbá az a tény, hogy a gazdaságosság, a hatékonyság, a minőségbiztosítás elvont közgazdasági fogalmai konkrét befolyásoló tényezőkként jelennek meg a mindennapi orvosi gyakorlatban.17

Jelentős változásoknak lehetünk tanúi az orvosi hivatás presztízsének megítélésében, és ezzel párhuzamosan az orvosi szerepfelfogásban is. A páciensorientált medicina kialakulásával párhuzamosan szükségszerűen megváltozik az orvos-beteg kapcsolat, és ebben az új konstellációban mind az orvosok nagy része, mind a betegek nehezen találják meg saját helyüket.18 A gyógyító tevékenységen belül új tényezők jelentek meg, mint például a külső kontroll igénye vagy a finanszírozhatóság szempontjai. Az orvosok egy részének reakciója, hogy még szorosabban kötődnek a régi, megszokott szerephez és formákhoz, más részük megpróbál az új helyzethez alkalmazkodni. Mindeközben az orvostársadalomnak szembe kell néznie azzal a kérdéssel is, hogy milyen ma az orvosi hivatás erkölcsi státusa a társadalmon belül, hogyan tekint ma a társadalmi nyilvánosság a medicinára, amellyel szemben nő a betegek öntudata, ugyanakkor nőnek az orvosokkal szemben támasztott igények is.

Az orvosok oldaláról az erkölcsi tekintély kivívása és megtartása egy meghatározott magatartásformát, sőt életformát jelent. Ez képezi a szigorú belső etikai szabályozottság alapját, vagyis „a hivatásnak ez a magasrendű erkölcsisége működik akkor, amikor a páciens felhatalmazást ad az orvosnak, hogy gyógyítómunkáját végezze, ebben látja a biztosítékot, garanciát, hogy a számára legmegfelelőbb orvosi kezelésben részesül. A másik oldalról, az orvosok szempontjából pedig ez a felhatalmazás szinte involválja a kötelező erkölcsiséget, azt a morális attitűdöt, hogy legjobb tudása szerint cselekszik a beteg érdekében és annak kiszolgáltatottságával nem él vissza. Ily módon az orvos-beteg kapcsolat alapja, alfája és ómegája a bizalom”.19

Manapság azonban egyre inkább annak lehetünk tanúi, hogy elválik egymástól az orvosok szakmai-technikai autoritása és erkölcsi autoritása, tekintélye – így sérülhet az orvos-beteg bizalmi alapja. A társadalom általános demokratizálódásával párhuzamosan végbemenő, a hagyományos autoritásokat érintő tekintélyvesztés nem hagyja érintetlenül az orvoslást sem.

Az egészségügy anyagi gondjai, a jórészt az ennek következtében előforduló ellátási hiányosságok, illetve a nyilvánosságra került és eltitkolt műhibák – mind-mind megtépázzák a hivatás nimbuszát.

Magyarországon azt, hogy egy orvosi beavatkozás során történt-e orvosi mulasztás, hosszú ideig csak egy másik orvos, illetve orvosi bizottság dönthette el.20

Ennek alapja és indoka a szakértelem kizárólagos birtoklása volt, és az orvosi tevékenység önkontrollja kizárólagosan belső intézményi kérdésként jelent meg. Magyarországon évtizedeken keresztül szinte nem voltak műhibák és orvosperek. Az orvosi műhibaperek száma azonban látványosan megugrott az elmúlt évtizedben, vélhetően a betegjogok aktívabb érvényesítése, a precedens értékű bírósági ítéletek miatt. Felvetődik azonban a kérdés, hogy a műhibaperek hogyan befolyásolják az orvostársadalmat. Probléma ugyanis, ha – az autoritás megingásával, a betegjogok erősödésével összefüggésben – az orvosokat a beavatkozás során a védekezés attitűdje irányítja. A “defenzív medicina” ugyanis arra késztetheti az orvost, hogy inkább az orvosilag kockázatos cselekedetet elkerülje, vagy inkább ne tegyen semmit, azért, hogy a hibázás lehetőségét kizárja. Előfordul, hogy “...az orvos nem azon gondolkodik, hogy mi baja lehet ennek a betegnek, hanem hogy mi bajom lehet nekem ebből a betegből!”21 Ennek ellentételezésére fejlődött ki a kötelező felelősségbiztosítás rendszere, amely – legalábbis anyagi értelemben – biztonságot nyújt, és az orvos autonómiáját erősíti.

Egyes szerzők szerint megoldást vagy legalábbis segítséget jelenthetne az úgynevezett közvetítők (mediátor) alkalmazása a páciensek és az intézmények/orvosok közötti vitás kérdések peren kívüli megoldására.22 A közvetítői eljárás alkalmazásáról törvény is rendelkezik, amelynek gyakorlati hatásai várhatóan egyre inkább érezhetőek lesznek.23

A műhibát egyszerűen nem lehet kizárni, a leggondosabb felkészülés, a legkörültekintőbb tevékenység során is előfordulhat. Fontos, hogy a hibát ne rejteni próbálják, hanem feltárni és jóvá tenni. Ettől nem csorbulna a hivatás tekintélye, sőt valószínű, hogy ez csökkentené a bírósági műhibaperek számát is. Továbbá az önképzés és folyamatos továbbképzés, a minőségbiztosítás mechanizmusai jelentős segítő tényezők lehetnek. Másrészt érdemes utalni arra, hogy az orvostudománynak az utóbbi időben lezajlott igen gyors fejlődése és differenciálódása miatt ténylegesen megnőtt a mindennapos orvosi gyakorlatban a hibalehetőség; és ezzel összefüggésben az igazságügyi orvosszakértői tevékenység is magában hordja a hibázás lehetőségét.24

Az orvosi tevékenységben manapság külföldön elterjedt az irányelvek és nem kötelező jellegű, de mindenképpen orientációs szereppel bíró ajánlások rendszere. E szabályok nem tekinthetők jogszabálynak, emiatt nem sorolhatóak be a jogszabály engedélyét az orvosi tevékenység materiális jogellenességet kizáró okának kategóriájába. Az ilyen “soft law” intézményeket azonban mindenképpen figyelembe jönnek, amikor azt kell eldönteni, hogy a szakmai szabályok alapján járt-e el az egészségügyi dolgozó, és ezzel összefüggésben a büntetőjogi felelőssége megállapítható-e. Az Egészségügyi-, Szociális és Családügyi Minisztérium 2003-ban elkészítette a Kórházi Ellátási Standardok (KES) című dokumentumot.25 Az anyag az egészségügyi szolgáltatók részére az Egészségügyi Minisztérium és a Magyar Kórházszövetség által az elmúlt években kialakított egészségügyi szakma specifikus standard alapú tanúsítás követelmény és intézményrendszerét tartalmazza. A standardok nem statikusak, hanem dinamikusan fejlődnek. Az alkalmazással szerzett újabb és újabb tapasztalatok, illetve a megismert problémák részletes elemzése alapján szükséges a standardok szisztematikus felülvizsgálata és folyamatos fejlesztése.

A lege artis szabály betartása mellett nem követ el bűncselekményt az orvos. Az orvos joga kiterjed például a személyi szabadság korlátozására, amikor eldönti, hogy kiket lehet akaratuk ellenére szakrendelésre beutalni. A kizáró körülmények vizsgálatára akkor kerül sor, amikor az összes pozitív feltétel megvalósult. Azaz, ha a pozitív feltételek hiányoznak, akkor ezeket a kizáró körülményeket nem kell vizsgálni. Ha egy különös részi tényállás a kötelességszegést tényállási elemként tünteti fel, akkor a cselekmény büntetendőségét nem a kizáró körülmények alapján, hanem a tényállási elemek megléte szintjén kell vizsgálni. 26

1	Vö. Btk. 10. § (1) bekezdés.
2	BH 2000. 136.
3	Belovics Ervin–Molnár Gábor–Sinku Pál: Büntetőjog Különös rész, HVG ORAC Kiadó, Budapest, 2003., 110–111.
4	Ibid.
5	Ibid., 135–136.
6	Ibid. 158.
7	Vö. Eütv. 18. § (1) [Amennyiben egy invazív beavatkozás során annak olyan kiterjesztése válik szükségessé, amely előre nem volt látható, az erre irányuló beleegyezés hiányában a beavatkozás kiterjesztése – a (2) bekezdés szerinti eset kivételével – csak akkor végezhető el, ha a) azt sürgős szükség fennállása indokolja, vagy b) ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene.]; Lásd még Eütv. 21. § (1) [Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén olyan ellátás, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, nem utasítható vissza.]
8	Kassai–Szőke, Az orvosi felelősség, Budapest, Grill, 1938., 3–4.
9	Az Egyesült Államokban az első ítélet, ami ezt elismerte, 1905-ből származik: Mohr vs. Williams 104 N. W. 12, 15 (Minn. 1905)
10	Vö: Medgyesi Margit, a Betegek és az ő jogaik, MIM, Debrecen, 2005. 1.
11	Dósa Ágnes, op.cit., 2004., 57–60.
12	Vajda Angéla: A betegjogok érvényesülése. LAM (2001); 11 (2): 234–236.
13	Vö: Megyesi, op.cit, 14.
14	Heinz Schott, A medicina krónikája, Officina Nova Könyv- és Lapkiadó Kft., 1993., Előszó.
15	Madai, 147.
16	Törő Károly, op.cit.,1986., 137.
17	Vö.: Kapocsi Erzsébet, Az orvosi hivatás autonómiájának etikai vonatkozásai, LAM 2000;10 (4): 358.
18	Ibid, 359.
19	Kapocsi, op.cit, 359.
20	Ibid, 360.
21	Ibid, 360.
22	Nagy L, Káhler F. Közvetítő szerepe az egészségügyben a permegelőzésben. Orvosvédelem 1998;3: 14–21.
23	Heuer Orsolya, Konfliktuskezelés a betegjogi sérelmeknél - Az egészségügyi közvetítői eljárásról, LAM 2001;11 (1): 80–83.
24	Boda Domokos - Pintér Sándor (1998): Szakmai tévedések lehetősége orvosi perek szakértői véleményezésében. Orvosi Hetilap, 139, 1735.
25	A Kórházi ellátási standardok kézikönyv 2.0. változatának megjelenésével a 2001. november 22-én az Egészségügyi Közlönyben kiadott 1.0. változat érvényét veszti.
26	Törő Károly, op.cit.,1986., 137.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero