Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.3.5. Végszükség

A hagyományos felfogás szerint a végszükség is a társadalomra veszélyességet kizáró ok. A Btk. 30. §-a szerint:

„30. § (1) Nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmében így jár el, feltéve, hogy a veszély előidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett.

(2) Nem büntethető az sem, aki azért okoz akkora vagy nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát.

(3) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az ijedtség vagy a menthető felindulás az elkövetőt korlátozza a sérelem nagyságának felismerésében.

(4) Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély vállalása hivatásánál fogva kötelessége.”

A végszükség megállapíthatóságának feltétele, hogy a kialakult vészhelyzet ténylegesen a végszükségben cselekvő személyt, illetve javait, mások személyét, javait, vagy a közérdeket veszélyeztesse. Látható, hogy a jogilag védett értékek – a közérdek kivételével – azonosak a jogos védelemnél meghatározottakkal, más azonban a veszély forrása.

A végszükség rendszerint természeti katasztrófák, tűzvész, árvíz, közveszély kialakulása esetén fordul elő. A végszükségben lévő személy magát vagy másokat menti a veszélyhelyzetből oly módon, hogy a mentés más körülmények között bűncselekményként, tehát valamilyen jogvédte érdek elleni támadásként kellene értékelni és elbírálni.1 A veszélyforrás különféle lehet. Az emberi cselekmény is veszélyforrás lehet akkor, ha valaki önmagát veszélyezteti, vagy bár mást veszélyeztet, de a mentési cselekményt maga fejti ki, továbbá ha a veszélyt egy szintén végszükségben lévő támadása hozza létre, valamint ha a jogos védelmi helyzetbe jutott a támadás elhárítása keretében a támadón kívül másnak a személyét vagy jogait is veszélyezteti.

Végszükség helyzetet heterogén kötelesség-összeütközés is létrehozhat.

A kötelesség-összeütközésről akkor beszélünk, ha valakit egyidejűleg terhel több olyan kötelezettség, amelyek közül csak egynek tehet eleget. E kötelesség teljesítése ugyanis kizárja a többi kötelesség teljesíthetőségét. A kötelesség-összeütközés feloldásának szabálya, hogy az elkövető a fontosabb kötelezettségét teljesítse, azaz a gyakorlat a jogi tárgyak közötti mérlegelésre kényszeríti az elkövetőt. Amennyiben az egyidejűleg teljesítendő kötelezettségek azonos jogi tárggyal kapcsolatosak, úgy bármelyiknek a teljesítése kizárja a másik miatti felelősséget. A kötelesség-összeütközés lehet homogén, amikor kizárólag tevési kötelezettségek konkurálnak egymással. A heterogén kötelesség-összeütközés esetén tevési és nemtevési kötelezettségek kerülnek egymással kollízióba.

A kötelesség-összeütközés esetén mulasztás akkor nem állapítható meg, ha a) a kötelesség-összeütközés létrejötte nem róható az elkövető terhére, b) a fontosabb kötelezettséget, illetve azonos fontosságúak közül bármelyiker teljesíti, és c) a mellőzött kötelezettség utólag már nem teljesíthető, vagy ha igen, akkor a kötelezett mihelyt teheti, annak is eleget tesz.2

A heterogén kötelességösszeütközésre például szolgálhat az az eset, amikor egy orvos, akinek a gépkocsiját éppen javítják, egy azonnali ellátásra szoruló beteghez csak úgy tud kellő időben eljutni, ha másnak a motorkerékpárját használati célból elveszi. A homogén kötelességösszeütközést kívánja feloldani az Eütv. amikor leszögezi, hogy a betegellátásban közvetlenül közreműködő orvos a hozzá forduló beteg vizsgálatát megtagadhatja, ha ebben más beteg ellátásának azonnali szükségessége miatt akadályoztatva van.3

A veszélynek közvetlennek és másként el nem háríthatónak kell lennie. A veszély akkor közvetlen, ha a késlekedés a veszély későbbi elháríthatóságát már kétségessé tenné.

A másként el nem háríthatóság viszont azt jelenti, hogy ha a veszély büntetőjogilag közömbös úton is elhárítható, azt kell választani, ellenkező esetben pedig, ha a mentés nyilvánvalóan többféle úton is elhárítható, az enyhébb sérelmet okozót kell alkalmazni. A lehetséges módok egybevetésénél természetesen csak a feltétlenül biztonságosak jöhetnek figyelembe. Így pl. a bírói gyakorlat helyesen állapította meg egy konkrét esetben, hogy végszükségben cselekszik, aki súlyos sérüléssel járó és azonnali műtét elvégzését igénylő, balesetet szenvedett hozzátartozóját – más lehetőség hiányában – járművét szeszes italtól befolyásolt állapotban vezetve kórházba szállítja.

A veszély előidézése akkor nem róható az elkövető terhére, ha őt annak létrejöttét tekintve sem szándékosság, sem gondatlanság nem terheli, tehát ha vétlen cselekmény kifejtője nem esik egybe, a vétlenség az utóbbinál szükséges. A vétlenség személyes jellegű, de ha vétlen személy hárítja el a veszélyt, tettesi alapcselekmény hiányában részesség címén az sem felel, akinek a veszély előidézése a terhére róható.

A végszükséggel szembeni arányossági követelmény csak akkor állapítható meg, ha az elhárító cselekmény kisebb sérelmet okozott, mint amilyen bekövetkezésével fenyegetett. Végszükséghelyzet nem állapítható meg annak a javára, akinek hivatásánál fogva kötelessége a veszély vállalása. Az irodalom a katonára vagy a tűzoltóra szokott példaként hivatkozni, azonban egyesek szerint ugyanez a helyzet pl. mentőorvos, járványveszély esetén az egészségügyi hatóság tagja, elmegyógyintézeti orvos, ápoló esetén.4

Az, hogy csak enyhébb sérelem okozásával hárítható el a súlyosabb, vagyis a végszükség arányosság objektív alapon dönthető el, éspedig úgy, hogy mi az, amivel a veszély maximálisan fenyeget. Arányos az is, ha egy ember feláldozásával több ember életét mentik meg. Az egyetlen élet megmentése végett történő ölés viszont már nem felel meg az arányosságnak, és az ilyen eset csak a túllépés helyes szabályozásával lenne megoldható.5

Amennyiben valamely állampolgárt terhel olyan kötelesség, amelynek csak egy büntetéssel fenyegetett cselekmény árán tehet eleget, az ügy a kötelesség-összeütközés elvei alapján ítélendő meg. Ezért csak a hivatásbeli kötelesség teljesítését indokolt külön büntethetőségi akadályként tárgyalni.

A végszükségbe került emberi életet egy másik ember életének kioltásával objektíve arányosan nem lehet megmenteni egy ember feláldozásával több ember élete sem menthető meg (szubjektív alapú mentesülés jöhet szóba, ha az életveszélybe került embert egy másik ember halálával lehet csak megmenteni). Ha az orvosok sürgős betegellátás során ittasan járművet vezetnek, végszükség címén menekülhetnek a felelősség alól.6

Az orvosi ellátások keretében a végszükségi helyzet leggyakrabban a fent idézett kötelesség-összeütközés esetén fordul elő. Előfordulhat ugyanis, hogy egyidejűleg több beteget kell ellátni. Erre nézve az Eütv. megadja a fent idézettek szerint az eligazítást.

A holland joggyakorlat az eutanázia kapcsán is a végszükségi klauzulát használja. Az eutanáziára vonatkozó jelenlegi szabályozás hosszú idők fejlődési folymatának terméke, amelyhez számos eseti bírósági döntésen keresztül vezetett az út, mígnem a törvényhozó 1994-ben a már kialakult gyakorlatot kodifikálta.7

Az eutanázia igazolásaként tehát a végszükséget, avagy a vis major esetét használják. A jogszabályhoz vezető bírósági döntések alapjául szolgáló esetekben az öngyilkosságban közreműködéssel megvádolt terheltek a kötelesség-összeütközésre is hivatkoztak. Az orvosi tevékenység kapcsán ugyanis az emberi élet tisztelete és figyelembevétele, mint kötelezettség, ellentétbe kerül a beteg kívánságainak teljesítésére, a beteg érdekeinek figyelembevételére vonatkozó kötelezettséggel. Az adott esetekben, a beteg állapotának hirtelen megromlása e kötelezettségek közötti egyensúlyt megbontja, amely egyben végszükségi helyzetet teremt. Kiemelendő, az orvostól nem várható el, hogy ilyen jellegű morális nyomásnak ellenálljon, feltéve természetesen, miszerint a beteg állapotának megromlása mind erkölcsi, mind pedig orvosi értelemben végszükségi helyzetnek minősül.8 Így a holland gyakorlat a végszükség, mint büntethetőséget kizáró ok alkalmazásával zárja ki az orvos büntetőjogi felelősségét.

Ugyancsak a végszükség fogalmával lehet az orvosi beavatkozással okozott sérelmet megmagyarázni, amikor a beteg életét közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetben van. E veszélyhelyzet elhárításával kapcsolatosan ugyanolyan zsinórmértéket kell alkalmazni, mint a Btk. 30. §-ában előírt arányosság mércéje. Ebben az esetben azonban, mivel a beteg életének közvetlen veszélyeztetéséről van szó, minden olyan magatartás, amely közvetlenül vagy közvetve a beteg életveszélyes helyzeténél kisebb sérelmet okoz, arányosnak, és így a végszükségi zsinórmérték szempontjábl elfogadhatónak minősül.

Az Eütv. részletes iránymutatást ad az életmentő beavatkozásokkal kapcsolatosan, amelyek a végszükségi helyzetben alkalmazandóak.

Az Eütv. 20. §-a rögzíti, hogy a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. Az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások visszautasítására azonban csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.9

Ilyen esetben az ellátás visszautasítása csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság10 a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, és a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon két tanú előtt ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe.11

Az életek közötti önkényes választás lehetőségét zárja ki a 20. § (6) bekezdése, amely életveszélyes helyzetben nem teszi lehetővé, hogy a beteg visszautasítsa az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és előreláthatóan képes a gyermek kihordására. Szintén a végszükségi veszélyhelyzetekkel kapcsolatosan rendelkezik az Eütv., amikor kimondja, hogy a beteg beavatkozásokba történő beleegyezését vélelmezni kell, ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és helyette nyilatkozattételre jogosított személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna; invazív beavatkozások esetén pedig a beavatkozás késedelmes elvégzése a beteg egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne. Ugyancsak nincs szükség a beteg beavatkozására abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása mások – ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is – egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá, ha a beteg közvetlen életveszélyben van.12

Ugyancsak itt veendő figyelembe az Eütv. fentebb ismertetett 18 §-a. Eszerint: amennyiben egy invazív beavatkozás során annak olyan kiterjesztése válik szükségessé, amely előre nem volt látható, az erre irányuló beleegyezés hiányában a beavatkozás kiterjesztése – a (2) bekezdés szerinti eset kivételével – csak akkor végezhető el, ha

azt sürgős szükség fennállása indokolja, vagy
ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene.

(2) Amennyiben a beavatkozás (1) bekezdés szerinti kiterjesztése a beteg valamely szervének vagy testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne, a beavatkozás kiterjesztése – az abba történő beleegyezés hiányában – csak közvetlen életveszély fennállása esetén vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben végezhető el”.

Az Eütv. minden egészségügyi dolgozó kötelezettségévé teszi, hogy sürgős szükség esetén időponttól és helytől függetlenül az adott körülmények között a tőle elvárható módon és a rendelkezésére álló eszközöktől függően az arra rászoruló személynek elsősegélyt nyújtson, illetőleg a szükséges intézkedést haladéktalanul megtegye. Kétség esetén a sürgős szükség fennállását vélelmezni kell.13

Mindezekből következik, hogy az orvosi tevékenység során történő beavatkozásokban jelentkező jogellenességet e kategóriákkal lehet kizárni.

Természetesen a manapság leginkább alkalmazott kizáró ok a sértett, illetve beteg beleegyezése, amely azonban csak akkor érvényes, ha megfelelő információ alapján adta az érintett személy a hozzájárulását. Ebben a kategóriában ötvöződik az indokolt kockázat korábban önálló kizáró oka, és ugyancsak itt említhető meg a jogszabály engedélye, hiszen a beteg beleegyezési jogát és az orvos tájékoztatási kötelezettségét ma már mindenütt jogszabályok rendezik. Ugyancsak jogszabályok töltik ki tartalommal a foglalkozás szabályainak alkalmazására vonatkozó hivatásbeli jogok és kötelezettségek kategóriáját.

Az orvosi tevékenység tételes jogi eszközökkel történő szabályozása végett tehát megnyugtató módon felismerhetőek, hogy melyek a lege artis szabályok.

Ez jelentősen megkönnyíti a jogalkalmazó munkáját a felelősség vizsgálatakor.

Az ismertetett büntethetőséget kizáró kategóriák tehát mára már elveszítették önállóságukat és a sértett beleegyzésének, illetve a jogszabály engedélyének körébe integrálódva adják meg annak elméleti megalapozását, hogy bizonyos orvosi tevékenységek miért nem büntethetőek annak ellenére, miszerint látszólag bűncselekményi törvényi tényállásba ütköznek.

Ezek után azt kell megvizsgálni, hogy melyek azok a Különös Részi törvényi tényállások, amelyek felmerülnek az orvosi tevékenység során, amennyiben az egészségügyi alkalmazottak nem tartják be a tevékenységre irányadó szabályokat és ezzel összefüggésben nem nyer büntetőjogi igazolást a cselekményük.

A következőkben tehát az emberölés, a magzatelhajtás, az öngyilkosságban közreműködés, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés, a kábítószerrel való visszaélés, valamint az orvostudományi kutatás és az egészségügyi önrendelkezezési jog megsértésének Btk-ban leírt következményeiről, valamint az ezeket kísérő bírósági gyakorlatról lesz szó.

1	Györgyi Kálmán–Wiener A. Imre (szerk.), op.cit., 1996., 75.
2	Nagy–Tokaji, op.cit., 1998., 118.
3	Eütv. 131. § (1) bekezdés-
4	Györgyi Kálmán–Wiener A. Imre (szerk.), op.cit., 1996., 75.
5	Nagy-Tokaji, op.cit., 1998., 154–155.
6	Wiener (szerk.), 2002, 124.
7	Németh, op.cit., 2004., 68.
8	Constantijn Kelk, Euthanasia in the Netherlands: a centrifugal movement, Utrecht University, 2004, kézirat, 3.
9	Eütv. 20. § (1)–(3) bekezdések.
10	A bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy – a beteg gyógykezelésében részt nem vevő –, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos. [Eütv. 20. § (5) bekezdés].
11	Ibid., (4) bekezdés.
12	Eütv. 17. §.
13	Eütv. 125. §.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero