Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.4.1.2. A tényállás vizsgálata

Btk. 171. § (1) Aki foglalkozása szabályainak megszegésével más vagy mások életét, testi épségét vagy egészségét gondatlanságból közvetlen veszélynek teszi ki, vagy testi sértést okoz, vétséget követ el és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

(2) A büntetés

három évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény maradandó fogyatékosságot, súlyos egészségromlást, vagy tömegszerencsétlenséget,
egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált,
két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény kettőnél több ember halálát okozza, vagy halálos tömegszerencsétlenséget okoz.

(3) Ha az elkövető a közvetlen veszélyt szándékosan idézi elő, bűntettet követ el, és az (1) bekezdés esetén három évig, a (2) bekezdés esetén – az ott tett megkülönböztetéshez képest – öt évig, két évtől nyolc évig, illetőleg öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(4) E § alkalmazásában foglalkozási szabályok a lőfegyver használatára és kezelésére vonatkozó szabályok is.

Az orvos tevékenysége által okozott testi sértés, illetve halál büntetésével a Csemegi-kódexben találkozunk először a magyar büntető jogtörténetben. A gondatlan emberölésnek egy súlyosabban minősülő esete volt, ha valaki azt foglalkozás körében követte el.

Az 1878. évi V.tv. 290. §-a úgy rendelkezett, hogy „aki gondatlansága által embernek halálát okozza: az emberölés vétségét követi el és három évig terjedő fogházzal büntetendő” A 291. § szerint „ha azonban a halál az azt okozónak hivatásában vagy foglalkozásában való járatlanságából, hanyagságából, vagy azok szabályainak megszegéséből származott: három évig terjedő fogházzal és száz forinttól kétezer forintig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő.” A testi sértés tekintetében ugyanilyen szerkezetű volt a törvény 310. §-a: „Aki gondatlansága által másnak súlyos testi sértést okozott: három hónapig terjedő fogházzal és ötszáz forintig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő. Ha azonban a súlyos testi sértést az azt okozónak saját hivatásában vagy foglalkozásában való járatlanságából, hanyagságából, vagy azok szabályainak megszegéséből származott: egy évig terjedő fogházzal és ötszázszáz forintig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő.”

A foglalkozás körében elkövetetett, az életet és testi épséget veszélyeztető bűncselekmény tényállása a III. büntető novellával kerül be büntetőjogunk különös részébe.

A foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés végül az 1978. évi IV. törvény 171. §-ával el nyerte el hatályos szövegét.

A tényállás hatálya általában minden foglalkozásra kiterjed, a közlekedés kivételével. Természetes azonban, hogy jelen műben csak az orvosi tevékenység szempontjai vizsgálandók, de a megállapítások mutatis mutandis alkalmasak lehetnek a más foglalkozások körében elkövetett veszélyeztetési tényállásokra is, mint ahogy itt is felhasználásra kerültek a közlekedési büntetőjog tudománya körében kimunkált vívmányok.

A bűncselekmény jogi tárgya: az emberi élet, testi épség és egészség. Az orvosi tevékenység természetesen más jogi tárgyakat is sérthet, pl. az egészségügyi önrendelkezési jogot, az orvostudományi kutatás rendjét stb., azonban amennyiben az élet, a testi épség, illetve az egészség az orvosi tevékenység következtében nem kerül közvetlenül veszélybe, más bűncselekmény megállapításának lehet csak helye.

A bűncselekmény alanya bárki lehet, aki szabályokhoz kötött foglalkozást gyakorol, illetve foglalkozási szabály hatálya alatt áll.

Az Eütv. értelmező rendelkezései szerint „egészségügyi dolgozó: az orvos, a fogorvos, a gyógyszerész, az egyéb felsőfokú egészségügyi szakképesítéssel rendelkező személy, az egészségügyi szakképesítéssel rendelkező személy, továbbá az egészségügyi tevékenységben közreműködő egészségügyi szakképesítéssel nem rendelkező személy.”

Vitathatatlan, hogy a törvényi fogalomban szereplők mind lehetnek elkövetői a bűncselekménynek, azonban nem szükséges az alannyá váláshoz, hogy valaki jogosult legyen a foglalkozás űzésére. Ennek hiányában tehát azáltal pl., hogy valaki nem rendelkezik orvosi tevékenységre jogosító oklevéllel, vagy az orvosi foglalkozástól eltiltás hatálya alatt áll, nem mentesíti az életet, testi épséget, illetve egészséget veszélyeztető cselekmények elkövetéséért való felelősség alól. Megjegyzendő, hogy korábban léteztek ezzel ellentétes nézetek is, mind a jogi irodalomban, mind pedig az ítélkezési gyakorlatban, mert a

Btk. hatálybalépését követően az ítélkezési gyakorlat az volt, hogy a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés tettese csak olyan személy lehet, aki a szakképesítésnek, avagy a rendszeresen folytatott mesterségének az írott vagy íratlan normáit sérti meg.1 Ha pedig az elkövető nem volt ebbe sorolható, a bűncselekményért való felelősségét sem lehetett megállapítani. Ez az álláspont tehát nem rendelte büntetni a kontárt a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés alapján. Az persze más kérdés, hogy a bűncselekmény eredménye szerint, ha a szakszerűtlen tevékenység miatt materiális sérelem következik be, az elkövetőt a testi sértés vagy az emberölés gondatlan alakzatáért terheli büntetőjogi felelősség.2

A BH 1982. 451. ezzel szemben leszögezi, hogy „a bírói gyakorlat minden olyan tevékenységet foglalkozásnak tekint, amely szabályokhoz kötött. Ennek megfelelően az, aki valamely szakképzettséget igénylő foglalkozást folytat, arra az illetőre a foglalkozási óvórendszabályok az irányadók.”

Az orvosi tevékenységre való jogosultság hiánya így annyiban bír jelentőséggel, hogy a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetéssel halmazatban megállapítható lesz a kuruzslás vétsége, illetve bűntette is.

Amennyiben az eredményt több elkövető magatartása okozza, nem társtettesként, hanem önálló tettesekként felelnek, mivel a cselekmény alapesete gondatlan alakzatú. Ugyanezen okból kizárt a bűnsegély, illetve a felbujtás is.

A többek általi elkövetéshez kapcsolódik az orvosi „team” felelősségének problémája,3 amely elméleti szinten a kollektív felelősség illetve a közreható ok izgalmas kérdésében gyökerezik, gyakorlati jelentősége pedig abból fakad, hogy a gyógyító tevékenységet már többnyire nem egy orvos végzi, hanem egy orvosokból, ápolókból, illetve technikai személyzetből álló együttes.

Ezzel kapcsolatban kiemelendő, hogy „a modern betegellátásra egyre inkább a közös tevékenység – az ún. team – válik jellemzővé. Ez a tevékenységi forma ugyan nem volt ismeretlen az orvostudomány korábbi történetében sem. Gondoljunk pl. arra, hogy régebben is igénybe vették az orvosok a konziliáriusi segítséget. Még klasszikusabb példája ennek a sebészeti műtét, amelynél régebben is több orvos és segítő személyzet működött közre, a dolog természeténél fogva.”4

A team egyes tagjait érintő felelősség megítélésével kapcsolatban létezik olyan álláspont, mely egy orvos, a vezető felelősségét hangsúlyozza, mivel annak – kvázi bizalmatlanul – állandóan felügyelni kell a team tagjainak tevékenységét. Ez azonban azt a lehetetlen elvárást támasztja a vezető felé, hogy ismerje a team minden tagjának szakterületét. Ennek az álláspontnak szöges ellentéte a teljes bizalmi elv, mely szerint a team minden tagja teljes joggal feltételezheti, hogy a másik teljes mértékben a szabályok szerint jár el. Ez az álláspont túlzott mértékben leszűkítené a felelősséget: még olyan hibák esetén sem felelne az orvos, amikor a másik hibája nyilvánvalóan felismerhető. E két álláspont közötti szintézis a közlekedési büntetőjog terén kialakított „bizalmi elv” mintájára állítható fel, amely annyit tesz, hogy „a közlekedésben résztvevő mindaddig bízhat mindenki más szabályszerű magatartásában, ameddig ennek ellenkezője, vagy legalább az ellenkező lehetősége a megkívánható gondosság mellett számára felismerhetővé válik”.5 A „bizalmi elv” alkalmazhatósága más büntetőjogi területeken is jelentkezik, erre példa, hogy „az orvos bízhat abban, hogy a gyári csomagolású ampulla a csomagoláson feltüntetett gyógyszert tartalmazza, s az injekciót beadhatja; […] a bizalmi elv rendellenesség esetén azonban érvényét veszti, ha az orvos az ampulla elszíneződését tapasztalja.”6

Mivel a modern büntetőjog kizárja a kollektív felelősséget, vizsgálni kell a team munkájának eredményeképp bekövetkezett büntetőjogi eredmény okozatosságát a team minden tagjának vonatkozásában, a megszakító okozatosság és a közreható okozatosság (con causa) tanainak is figyelembevételével.

A bűncselekmény passzív alanya csak élő természetes személy lehet.

Ebből a szempontból tehát relevanciával bír az élet kezdetének és végének jogi meghatározása.

Büntetőjogi szempontból az emberi élet kezdete, amikor a gyermeknek az anya testétől való elszakadása megindul. Ez természetes lefolyású szülés esetén a tolófájdalmak jelentkezésének időpontja. Amennyiben bármely okból császármetszésre kerül sor anélkül, hogy tolófájdalmak jelentkeznének, az élet kezdetének a műtéti beavatkozás megkezdése számít.

A halál jogi értelemben az agyhalállal következik be. Ez az a pont, amikor az életből a halálba vezető folyamat visszafordíthatatlanná válik, és megindul a szervezet felbomlása. Ezzel szemben ismert a klinikai halál fogalma, ez utóbbi akkor áll be, ha átmenetileg és visszafordíthatóan megszűnik az agyműködés, a légzés vagy a keringés. A klinikai halál állapotában lévő ember élőnek számít, így passzív alanya lehet a bűncselekménynek.

A halál orvosi és jogi fogalmára alább részletesen kitérünk az öngyilkosságban közreműködés kapcsán.

Megjegyzendő azonban, hogy az újraélesztés felvet bizonyos jogi kérdéseket.

Az újraélesztéssel összefüggő büntetőjogi felelősség akkor merülhet fel, ha a) az újraélesztést nem indikálják, holott feltételei fennállnak; b) az indikált újraélesztés elvégzésének felróható elmaradása miatt; c) az újraélesztés szabályainak megsértése és így az újraélesztés eredményének elmaradása miatt.7

Ha az orvos szabályszerűen végezte el az újraélesztést, az eredmény elmaradása – azaz a beteg halála – esetén az orvosi felelősség elvileg ugyanúgy kizárt, mint az egyéb szabályszerű orvosi magatartás mellett történő eredmény elmaradás esetén. A foglalkozási szabályok ugyanis csak a ténykedés helyes és technikailag megfelelő elvégzését írják elő. Az orvosi tevékenység természetéből adódóan a gyógykezelés eredményességének előírása sem általában, sem az újraélesztésnél nem lehetséges.

Más a helyzet azonban akkor, ha az orvos az indikált újraélesztést nem végzi el, vagy nem a szabályoknak megfelelően végzi el, és emiatt marad el az eredmény és következik be a beteg biológiai halála. Ilyenkor felmerülhet az orvosi felelősség, amelyet az általános szabályok szerint kell vizsgálni.8

Összefoglalva: ha az újraélesztés indokolt volna, ennek elmaradása miatt az orvos az általános büntetőjogi elvek alapján felelős a mulasztása miatt beállott eredményért. Ha pedig a beteg halála az újraélesztés elmaradása folytán következett be, és ez azzal a magatartással függ össze, hogy az újraélesztéssel kapcsolatos foglalkozási szabályokat gondatlanul megszegte, felelősségét a Btk. 171. §-a (2) bekezdés második fordulata határozza meg. Viszont nem tehető felelőssé az orvos az újraélesztés kapcsán létrehozott sérülésekért, amennyiben az „szükségszerű” következménye az újraélesztésnek, és a beavatkozás lege artis történt.9

A cselekmény elkövetési magatartása a foglalkozási szabály megszegése.

Az orvosi, illetve egészségügyi tevékenységet végzők foglalkozási szabályait – mint ahogy fentebb már utaltunk rá – alapvetően az Eütv. állapítja meg. E törvény felhatalmazása alapján egyes szakterületek, eljárások szabályait kormány-, illetve miniszteri rendeletek, állapítják meg. A legfontosabb kötelezettségek, melyeket az Eü. tv. a szabályoz példálózó jelleggel az alábbiak: ellátási kötelezettség, valamennyi panasz, kórtörténet, illetve egyedi tényező kivizsgálásának kötelezettsége, a beteg tájékoztatási kötelezettsége, dokumentálási kötelezettség, titoktartási kötelezettség, szakmai ismeretek folyamatos továbbfejlesztésének kötelezettsége stb.

Nem lehet vállalkozni a szakmai szabályok pontos körülhatárolására, mivel az orvosi foglalkozási szabályok nagyon sokrétűek. Foglalkozási szabályokat határoznak meg az orvosi egyetemi tankönyvekben, szakkönyvekben, folyóiratokba, gyógyszerekhez mellékelt utasításokban foglaltak.10 Ezen túlmenően pedig a BH 1996.182. rámutat, hogy foglalkozási szabályoknak tekintendőek a szakma íratlan szabályai is.

Az Eütv. tulajdonképpen a gyógyító tevékenység szabályszerűségének elbírálása szempontjából jelentőséggel bíró kritériumokat jelöli meg azzal, hogy meghatározza a gyógyítás szabadságának elvét és annak korlátait [Eü. tv. 129. § (1)–(2) bek.]. Eszerint az orvos szabadon választja meg az alkalmazandó vizsgálati és terápiás módszert, azzal a szigorú feltétellel, hogy az tudományosan elfogadott legyen, ne ütközzön a hatályos jogba, a beteg joghatályos beleegyezését adja a kezelésbe, továbbá a beavatkozás kockázata kisebb legyen az alkalmazás elmaradásával járó kockázatnál, valamint a kockázat vállalására alapos ok legyen.

A fent írtak alapján kijelenthető, hogy az orvosi foglalkozási szabályszegés megállapítására nem vonatkozik a iura novit curia elv: az úgyszólván mindig szakkérdés, szakértő igénybevétele nélkül nem dönthető el.11

A szakmai szabályszegés azonban konfliktusban állhat az orvos gyógymódválasztási szabadságával. Ugyanis, ami ma még elfogadható gyakorlat, az holnap már lehet, hogy nem az, illetve megfordítva: a manapság még rizikósnak számító eljárások később rutinná válnak.

Kiemelendő, hogy „a gyógyítás kockázatának minősül minden olyan káros következmény, amely a tudomány mindenkori állása szerint a beavatkozásnak nem szükségszerű velejárója; éppen ezért eleve nem számítható ki; eleve nem kerülhető el, és amelyet orvosi foglalkozás szabályainak megszegése idézett elő”.12

A káros következmények lehetnek a betegség szokottnál lassúbb gyógyulása, valamint a szövődmények bekövetkezte. „Szövődménynek tekinthető minden olyan, akár a betegség lefolyására, akár a beteg gyógyulására károsan ható körülmény, amely az alapbetegségen (eredeti betegségen) kívül más megbetegedés, vagy a beteg szervezetének működési zavara folytán következik be.”13

A szövődményekkel kapcsolatosan érdemes megjegyezni, hogy azok egy részével az orvos számol is, mert az általában kialakuló szövődmények ismertek. Ez azonban nem vonja maga után az orvos közvetlen felelősségét, pusztán azért, mert azok várhatóak voltak.14 Vannak azonban előre nem látható szövődmények. Mindez azonban elég tág fogalom, így a szövődményeken belül további differenciálás szükséges abból a szempontból, hogy a szövődmény endogen vagy exogen eredetű károsodás-e. E megkülönböztetés azért fontos, mert előbbi esetben általában fel sem merülhet, az utóbbi esetnél viszont felmerülhet az orvosi foglalkozási szabályszegés kérdése.

Szokás a szövődményeket endogen és exogén kategóriára bontani. Míg az előbbi azt jelzi, hogy az a beteg szervezetéből, betegségének súlyosságából vagy természetéből, avagy a beavatkozásra való egyedi reakcióból keletkezett, az utóbbi azonban külső behatások formájában jelentkezik, így annak további vizsgálata szükséges, hogy e szövődmények magukon viselik-e a kockázat fenti ismérveit. Amennyiben a kockázat ismérvei hiányoznak, úgy a szövődmény nagy valószínűség szerint foglalkozási szabályszegés következménye.15

Összefoglalva: ha a kockázat említett feltételei közül bármelyik is hiányzik, azaz a káros következmény a betegtől vagy a betegségtől független, objektív külső ok vagy az orvos személyében rejlő szubjektív ok miatt jött létre, akkor a kérdéses elváltozás már nem kockázat (szövődmény) körébe, hanem a gyógyítási hiba körébe tartozik.16

Kiemelendő, hogy az amerikai gyakorlat a gondossági mérce (standard of care) vonatkozásában számos szempontot mérlegel. A kiindulópont az, hogy a gondosság mércéje az, amit az „ésszerűen gondolkodó szakember” (resonable practicioner) tanúsítana. Ez alatt nem a legkiválóbb, leggyakorlottabb szakember mércéjét kell érteni, hanem azt a gondosságot, amit hasonló körülmények között praktizáló, átlagosan képzett szakember tanúsítana (customary practice).17

Büntetőjogi szempontból ennek a szabályszegés kapcsán van jelentősége. A foglalkozási szabályszegés ugyanis – ahogyan fentebb ismertettük – nemcsak az írott, hanem az íratlan szabályokat is magában foglalja. Ebben az esetben pedig az ésszerű szakember nem más, mint az általában tanúsítandó orvosi magatartás zsinórmértéke.

Kivételként említendő az ún. figyelembeveendő kisebbség által alkalmazott gyakorlat (respectable minority rule) szabályát, hiszen ha egy orvos olyan kezelési módot választ, amely végül nem megfelelő eredményt hoz, még nem jelenti azt, hogy a választott módszer nem kielégítő.

Megjegyzendő, hogy sokszor az orvosok között sincs általában teljes konszenzus a szakmailag helyes kezelés módjáról.

Egy másik kivétel, az ún. második vélemény (second opinion), amelynek lényege, hogy a beteg jogosult kezelésével kapcsolatban második orvos véleményét is kikérni.18 Amennyiben tehát az adott kezelési mód nem is általánosan elfogadott, ám az orvosok jelentős része ezt alkalmazta volna, akkor az orvos nem lesz felelős az általánosan elfogadottól eltérő módszer alkalmazásáért, feltéve természetesen, hogy a kezelés kivitelezése során az elvárható gondosságot tanúsította.19 Speciális kérdéskört vet fel az ún. diagnosztikai tévedés.

Az ókori Egyiptomban „az írott törvénytől való eltérést” minden további nélkül, azaz objektív alapon büntették. Az orvosi tévedés megítélése a későbbi századok folyamán sokat változott, és az egyes országokban eltérő felfogás alakult ki.

A párizsi parlament 1602-ben kimondta, hogy a sebész nem felelős a balsikerért, ha nem követett el hibát. Ugyanez a parlament néhány évvel később viszont azt mondta ki, hogy az orvos és a sebész a rossz eredményért nem felelős; „a beteg tulajdonítsa magának a bajt, miért választott rossz orvost”.

Az orvos azonban nem vállalkozhat minden körülmények között a kezelés sikerességére, így felelőssége sem igazodhat a kezelés sikerességéhez. Ha ugyanis a gyógyítás sikertelensége mindig az orvos tudatlanságának vagy hanyagságának volna tulajdonítható, akkor az orvos felelős lenne minden esetben, amikor a gyógyulás nem következik be, vagy éppen nem várt káros következmény áll be. Mivel az orvostudomány nem egzakt tudomány, egyetlen orvos sem szavatolhat sikeres kezelést, és ennek elmaradása önmagában nem tekinthető elegendő oknak ahhoz, hogy megalapozza az orvos felelősségre vonását.20 A gyógyítás kimenetele ugyanis függ a betegben, a betegségben, a körülményekben és az orvos személyében rejlő okoktól, amelyek megadják az orvosi gyógyító tevékenységének azt a specifikumát, amely egyúttal megkülönbözteti az orvosi tevékenységet minden más munkatevékenységtől. Emiatt az orvos büntetőjogi felelőssége nem jelentheti és nem is jelenti a tévedhetetlenséget.

A hazai bírói gyakorlatból idézve: „Abban az esetben, ha az orvosi hivatás egyébként gondos, lelkiismeretes ellátása körében a szokásostól eltérő atípusos eset miatt következik be egészségromlás vagy halál, ez a helyzet akként értékelhető, mint aki önhibáján kívül, váratlanul kerül veszélyes helyzetbe és a veszély elhárítása több lehetőség közül nem a legmegfelelőbbet választja. A szakképzettségnek megfelelő elvárhatóságnak is vannak határai. Büntetőjogi fenyegetettség alatt nem lehet elvárni, hogy minden helyzetben és esetben köteles megtalálni az orvos a leghelyesebb és legcélravezetőbb vizsgáló és gyógymódot. Ez a diagnosztikai tévedhetetlenség megkövetelése volna büntetőfelelősség kilátásba helyezésével, amely ellentétes a szocialista büntetőjog alapelveivel”.21

A büntetőjogi felelősségre vonáshoz nem feltétlenül elegendő az, hogy az orvos adott esetben legjobb tudása szerint eljárva nem találja meg a leghelyesebb és a legcélravezetőbb vizsgálati módszert, vagy a gyógymódválasztás kapcsán nem a legmegfelelőbbet választja. Önmagában ez nem jelent foglalkozási szabályszegést, mert bizonyos esetekben a tévedés lehetősége nagyobb lehet, és sokszor a leggondosabb tevékenység sem jár eredménnyel.22

„A diagnosztikus tévedés nem tekinthető foglalkozási szabályszegésnek, ha minden eszközt igénybe vettek, amely segíti a kórisme felállítását.” 23

A diagnosztikai tévedés kapcsán azonban figyelembe kell venni az eset objektív és szubjektív körülményeit, hiszen vannak olyan élethelyzetek, amikor a legnagyobb fokú gondosság mellett is szükségszerűen téved az orvos, pl. hirtelen nagy számú beteg ellátásának kötelezettsége. Ugyancsak lényeges a szubjektív körülmények szerepe, így például a kezdő orvos gyakoribb tévedési esélye. Az orvos büntetőjogi felelőssége a „hibás” tevékenységért tehát a tévedés felróhatóságán vagy fel nem róhatóságán alapszik. Ez a felróhatóság egyes elkövetők tekintetében gondatlan, mert tőle több figyelem, előrelátás volt elvárható, nagyobb erőfeszítéssel elkerülhette volna a káros következményt, míg mások tekintetében a magatartás nem minősül gondatlanságnak, mert bármely erőfeszítés mellett sem volna képes előre látni, tehát nem volt gondatlan.24

A fel nem róható hiba esetkörébe az orvos „nem gondatlan” diagnosztikus tévedése sorolható.

Vannak olyan betegségek, amelyek lefolyása olyan változatos lehet, hogy még a nagy gyakorlattal rendelkező szakorvos előtt is rejtve maradhatnak, így e diagnosztikus tévedés az oka a káros eredmény bekövetkezésének. Ilyenek lehetnek a ritka betegségek. Azonban ebbe a körbe sorolhatók azok az objektív okok is, mint pl. a megfelelő kórisméző eszközök hiánya, stb.25

Ebben az esetben a büntetőjogi felelősségre vonásnak nincs alapja, bár tulajdonképpen itt is hibás tevékenységről van szó. Amennyiben az orvos minden tőle elvárhatót megtett, és ennek ellenére mégis téved, bár tevékenysége hibás, büntetőjogi rosszallást nem érdemel.

Szakmai hibaként értékelhető, de foglalkozási szabályszegést meg nem valósító hibának valami általában akkor minősíthető, amennyiben az orvos tevékenysége során több lehetőség között választhat, és konkrét esetben helytelen mérlegelés miatt nem az esetnek megfelelő magatartást tanúsítja. Pl. két lehetséges eljárás közül azt választja, amelyről később kiderül, hogy nem volt alkalmas. Ez esetben bár tevékenysége hibás, büntetőjogi elmarasztalást nem érdemel, mert ugyanakkor foglalkozási szabálysértést nem követett el.

Felróható és foglalkozási szabályszegést is megvalósító hiba, amennyiben tevékenysége során nem tanúsított a tőle elvárható gondosságot vagy a tőle megkívánt jártassággal nem rendelkezett, és ez vezetett a káros következmény beállására.

Összefoglalva megállapítható, hogy az orvos tevékenységének nemkívánatos következménye három kategóriába sorolható:

hozzá tartozhat a beavatkozással járó kockázathoz,
minősíthető diagnosztikus tévedésnek
foglalkozási szabályszegésnek.

A téves diagnózis csak akkor alapozza meg az orvos büntetőjogi felelősségét, ha a tévedés egyben foglalkozási szabályszegésnek is tekintendő, mert sérti az orvosi tevékenységre irányadó objektív gondossági kötelezettséget.26 Ennek megfelelően, ha az orvos a diagnózis felállításához szükséges valamennyi vizsgálatot elvégzett, önmagában a tévedése nem ad alapot a büntetőjogi felelősségre vonásra. Amennyiben azonban valamely olyan vizsgálatot nem végzett el, amely a diagnózis felállításához szükséges, avagy a szakma szabályai szerint elvégzendő, ha a tévedése ennek köszönhető, úgy felelőssége megállapítható.

Polgári peres ügyben úgy foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság, hogy „az alperes orvosai nem a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel jártak el, mert a négy éve már észlelt, de egyértelműen nem megítélhető elváltozásról további felvételeket nem szereztek be, illetőleg átvilágítást nem végeztek, függetlenül attól, hogy ezek elmulasztása önmagában nem szakmai szabályszegés. Az alperessel szemben támasztott elvárhatóság túlmutat a szakmai szabályok betartásán.”27

A foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés materiális bűncselekmény. Eredménye pedig a veszély.

A veszély a sérelem bekövetkezésének objektív lehetősége.

A veszélyeztető eredményeknek döntően két fajtáját különbözteti meg a büntetőjog: az absztrakt és a közvetlen veszélyt.

Az absztrakt veszély esetén a sérelemnek csupán a távoli lehetősége körvonalazódik, míg a közvetlen veszély a sérelem bekövetkezésének nyombani lehetőségét jelenti, azaz helyzetre és személyre konkretizált. Ez a jogelméleti szempontú megközelítés tehát a sérelem bekövetkezésének tér és időbeli közelsége alapján tesz különbséget.

Ezzel szemben a gyakorlatban alkalmazott az a módszer, ami a kétfajta veszélyfogalom között a sérelem bekövetkezésének valószínűsége alapján tesz különbséget.28 „Nagyon helyes az a törekvés, hogy a normatív fogalmakat a jogalkalmazás egzakt jegyekkel, mérhető tartalommal igyekszik kitölteni, egzakt mutatónak a különböző valószínűségi értékek rendkívül alkalmasak.”29

A bűnösségi oldalt illetően megjegyzendő, hogy a bűncselekménynek mind szándékos, mind pedig gondatlan alakzata van.

A gondatlan elkövetés esetén a társtettesség – ahogyan azt fent kifejtettük – fogalmilag kizárt. Ezért, ha többen egyidejűleg, de gondatlanságból idézik elő a közvetlen vészhelyzetet, avagy okoznak testi sértést, önálló tettesként felelnek.

A részesség vonatkozásában is irányadók az általános tételek, tehát a felbújtás és a bűnsegély is fogalmilag kizárt. Szándékos veszélyeztetés esetében azonban a társtettesség, amennyiben valamennyi elkövető ugyanazon foglalkozási szabályok hatálya alatt áll, nem kizárt a felbujtás, valamint bűnsegély is lehetséges.30

A szándékos elkövetés a 171 § (3) bekezdésében található, amely akkor valósul meg, ha a foglalkozási szabályszegés szándékos, valamint, ha magának a veszélyhelyzetnek a létrehozása is szándékos. A korábban ismertetett BK 123. számú állásfoglalás természetesen itt is irányadó. Azaz a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés esetén is, a szándék kizárólag a veszélyeztetésre irányulhat (limitált veszélyeztetési szándék), hiszen amennyiben a materiális sértő eredményre is a szándék terjed ki, úgy – az eredménytől függően – valamely, az eredmény szerinti más bűncselekmény miatt felel az elkövető.

Egyes szerzők szerint a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetésnek a testi sértés okozása nem tényállási eleme, mivel a 171. § (3) bekezdése az (1) bekezdésben szereplő eredménylehetőségek közül csak a közvetlen veszélyt nevesíti. Így, ha az elkövető a passzív alanynak úgy kíván testi sértést okozni, hogy foglalkozási szabályt szeg meg, úgy a Btk. 170. §-a által büntetni rendelt szándékos testi sértést valósítja meg. Az is elképzelhető, hogy a foglalkozási szabályszegésre és a veszélyhelyzet létrehozására is kiterjed az elkövető szándéka, a veszélyből kifejlődő materiális sérelem azonban, vagyis a testi sértés tekintetében csak gondatlanság terhelheti. A sérülés tényleges gyógytartama ilyenkor jut jelentőséghez, mert ha a sérülés 8 napon belül gyógyul – és a könnyű testi sértésnek gondatlan alakzata nincs – az elkövető csak a foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetésért, míg ha a sérülés 8 napon túl gyógyul, ezzel halmazatban gondatlan súlyos testi sértésért is felelősségre kell vonni.

Amennyiben a sérülés maradandó fogyatékosságot vagy súlyos egészségromlást eredményez – mivel ekkor már törvényi egységről van szó, a foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetés minősített esete valósul meg. Gondatlan szabályszegés esetén a szándékos veszélyeztetés megállapítása fogalmilag kizárt, a szándék egyenes és eshetőleges egyaránt lehet.31

A minősített eseteket illetően a szándékon túli eredmény szerint minősül súlyosabban a cselekmény, ezen felül pedig más-más jogkövetkezményeket fűz a törvény a szándékos és gondatlan alakzatokhoz.

A sérülés gyógytartamára figyelemmel a maradandó fogyatékosság igényel további magyarázatot. Maradandó a fogyatékosság, ha a bűncselekmény következtében a sértett valamely szervét, szövetét, vagy képességét elveszíti.

A tömegszerencsétlenség és a halálos tömegszerencsétlenség nem jellemzően az orvosi tevékenység kapcsán bekövetkező eredmények.

Elhatárolási kérdések a materiális eredmény szerinti bűncselekményekkel kapcsolatosan merülnek fel, az emberölés egyes eseteivel, valamint a testi sértési cselekményekkel. Mivel ezek már ismertetésre kerültek, itt a Btk. 172. §-ában foglalt segítségnyújtás elmulasztásával kapcsolatos probléma vethető fel. A segítségnyújtás elmulasztásának tényállási eleme, hogy sérült, vagy olyan személy legyen a passzív alanya, akinek az élete vagy a testi épsége közvetlen veszélyben van.

Az orvos amennyiben a sérült személynek nem nyújt segítséget, úgy a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetésért felel, mert az ellátási kötelezettsége a foglalkozása szabályaiból ered.

1	BH 1980. 5.
2	Belovics–Sinku–Molnár, op.cit., 2003., 110–111.
3	Dezső László, op.cit., 1986, 289–296.
4	Ibid., 291.
5	Viski László, Bűnösségi problémák a büntetőjogban, In.: Állam és Jogtudomány, 1962./1., 5–49.
6	Békés Imre, A gondatlanság a büntetőjogban. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1974, 289.
7	Dezső László, op.cit., 1986., 169.
8	Ibid.
9	Ibid.
10	Somogyi Endre–Budavári Róbert, Igazságügyi orvostan a gyakorlatban, Medicina., Budapest, 1960., 11–12.
11	Horváth Tibor, Az élet, egészség, testi épség büntetőjogi védelme, Közgazadasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965., 432.
12	Dezső László, op.cit., 1979., 119.
13	Ibid.
14	Dezső László kiemeli ebben a vonatkozásban, hogy a tapasztalat szerint az idős betegek, bármely okból bekövetkező műtét után – a hosszú fekvésből adódóan – tüdőgyulladásban meghalhatnak. E szövődmény ugyan nem szükségszerű velejárója a műétnek, a tapasztalatok alapján mégis várható. Ez esetben azonban csak akkor állapítható meg szabályszegés, ha az orvos a tüdőgyulladás elhárítására nem tett meg mindent, ami tőle elvárhatót. [Dezső László, op.cit., 1979., 120.]
15	Dezső László, op.cit., 1979., 119.
16	Ibid.
17	Dósa Ágnes, op.cit., 2004., 83.
18	Az Eütv. 8. § (3) bekezdése szintén lehetővé teszi ezt.
19	Dósa Ágnes, op.cit., 2004., 84.
20	Dezső László, op.cit., 1979., 272.
21	Dezső László, op.cit., 1979., 272–273.
22	Ibid.
23	Ibid.
24	Ebben a vonatkozásban lásd a Legfelsőbb Bíróság BH 2000. 235. számú eseti döntését, amely a tőle elvárhatóság szubjektív mércéjét elemzi.
25	Dezső László, op.cit., 1979., 276.
26	BH 1996. 182. II.
27	Legfelsőbb Bíróság.
28	Fülöp Ágnes, Közlekedési Büntetőjog, HVG ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2001. 28–29.
29	Ibid., 29.
30	Belovics-Molnár-Sinku, op.cit., 2003., 110–111.
31	Ibid. 112.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero