Vannak, akik az eutanázia fogalmába a társadalom számára értéktelen személyek elpusztítását, a gyógyíthatatlan betegek halálának aktív cselekvéssel elősegítését – a beteg kívánságára vagy anélkül –, reménytelennek látszó esetekben az intenzív orvosi kezelés mellőzését, kizárólag tüneti kezelés, illetőleg fájdalomcsillapítás alkalmazását sorolják. Mások eutanáziának tekintik a haldokló részére olyan humánus körülmények megteremtését, amelyek lehetővé teszik a „könnyű halált”, az élettől való megválás, a halál borzalmának enyhítését. Ismét mások e fogalom körébe vonják a klinikai halál állapotában lévők újjászületésének a mellőzését, és a gépi úton fenntartott életműködés esetében a gépezet kikapcsolását.3

A többek által megfogalmazott kritika szerint az eutanázia fogalommegjelölés elmossa a határt a szándékos cselekedet és az egyszerű mulasztás között, és egyaránt vonatkozik arra az esetre, amikor megfosztanak valakit az élettől, illetve amikor reménytelen esetben nem folytatják a haldokló beteg intenzív kezelését, továbbá teljesen indokolatlanul azonosítják a jelenleg egyelőre még gyógyíthatatlan betegeket a haldoklókkal. Azonosítják az élet értelmét tagadó cselekedetet a haldoklás humánus körülményeinek a megteremtésével, ami valójában az élet tiszteletét jelenti.4

Az eutanázia kétarcú jelenség. Egyrészt magában foglalja az életfenntartó ellátások visszautasítását, és az ebben való közreműködést (passzív eutanázia), másrészről szintén jelenti az öngyilkosságban aktívan történő segítségnyújtást (aktív eutanázia). Az előbbi – a fentebb ismertetetteknek megfelelően – azon az alapon közelíthető meg, hogy a betegeket az Eütv. alapján megilleti az ellátás visszautasításának joga, amely személyes örendelkezési joguk gyakorlásának egyik megnyilvánulási formája.

Az eutanázia problematikája tulajdonképpen akkor vetődik fel, amikor a betegen kívülálló harmadik személy, nevezetesen az orvos, kerül a beteg halálához vezető folyamatba történő bevonásra.

Az öngyilkosság és az euthanázia között ugyanis hasonlóság egyáltalán nincs. Elsősorban azért, mivel az euthanázia a beteg aktivitását nélkülözi. „Az öngyilkosság elkövetésekor ugyanis a cselekményt maga az öngyilkos hajtja végre, míg az euthanázia esetén az orvosra hárul az aktív szerep”.5

Egyesek szerint a büntetőjogi megítélésben is meg kell különböztetnünk „…a klasszikus értelemben vett euthanáziát – amely esetén tehát a beteg az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint gyógyíthatatlan, ugyanakkor elviselhetetlen fájdalmai vannak, de természetes halála csak a jövőben, bár a közeljövőben áll be” attól, az orvostudomány fejlődése által felvett esettől, amikor a beteg a eljutott a halál beálltának az időpontjához, életfunkcióit pedig már kizárólag a reanimációs készülék tartja fenn, melynek kikapcsolása automatikusan a halált jelenti (aktív és passzív eutanázia).6

Megállapítható, hogy érdekes módon mindazok, akik az eutanázia ellenzői, mind pedig akik támogatják azt, az egyéni önrendelkezésre építik az érvelésüket. Akik az egyén önrendelkezési jogának teljességében hisznek, azt mondják, hogy az ítélőképességük birtokában lévő betegeknek lehetőséget kell adni arra, hogy a halálukról dönthessenek, amely magában foglalja azt az esetkört is, amikor egy orvos segítségével történik a halálba segítés. Így amennyiben döntésük racionális, az embereknek joguk van a saját életük feletti fontos döntéseket meghozni.7 Az eutanázia ellenzői ezzel szemben azt állítják, hogy amennyiben az emberek fel lennének jogosítva arra, hogy orvosi segítséget vehessenek igénybe saját haláluk előidézéséhez, felmerül annak a lehetősége, hogy olyan személyek is “emberölés” áldozatai lennének, akik valójában nem akarnak meghalni. Ez pedig nem más, mint az egyéni önrendelkezési joggal teljes mértékben elletétes lehetőség.8 Bár a laikusok számára egy életfenntartó gyógyszer be nem adása, illetve egy halálos gyógyszer beadása között elmosódhat a határvonal, jogi szempontból ez egyáltalán nem mindegy. Emiatt sok országban a betegének halálához aktívan hozzájáruló orvosnak az öngyilkosságban közreműködés büntetőjogi vádjával kell szembenéznie. Nemzetközileg először is az Emberi Jogok Európai Bíróságának fentebb már hivatkozott Pretty v. the United Kingdom döntése lehet érdekes. Az eset tényállása szerint Mrs. Pretty a kérelmező 43 éves hölgy volt, aki motoros neuron betegségben szenvedett, amely a központi idegrendszer motoros idegsejtjeinek a betegsége. A betegséghez komoly izomgyengeség társul, és annak kifejlődésével tulajdonképpen a légzőizmok is oly mértékben elgyengülnek, hogy a beteg halálát a fulladás és tüdőgyulladás okozza. Jelen állás szerint nincs gyógymód erre a betegségre. A kérelmező egészségi állapota gyors romlásnak indult a kérelem benyújtását megelőzően. Ténylegesen nyaktól lefelé megbénult, és túlélési esélyei jelentősen lecsökkentek. Emellett azonban intellektusa ép maradt, és döntéshozatali képessége is teljesen fennállt. A szörnyű haláltól való félelmében arra a következtetésre jutott, hogy szeretné saját maga meghatározni halála körülményit és idejét. Emiatt, bár az angol jog szerint az öngyilkosság nem számít bűncselekménynek, a kérelmező nem tudott volna egymaga – betegségéből adódóan – véget vetni az életének. Az öngyilkosságról szóló 1961-es törvény szerint azonban az öngyilkosságban közreműködés bűncselekmény az angol jog szerint. Minekutána Mrs. Pretty a férjét kérte meg arra, hogy halába segítse őt, ügyvédjén keresztül kérelmet intézett a főügyészséghez, azzal, hogy férjének biztosítsanak mentességet a büntetőeljárás alól, ha segít neki. Természetesen a főügyészség elutasította a kérelmét.9

Az Emberi Jogi Bírósághoz címzett kérelmében Mrs. Pretty egyebek mellett megjelölte az Európai Emberi Jogi Egyezmény 2, 3, 8. cikkeit kérelme alapjául. A Bíróság döntésében úgy találta, hogy a kérelmező esetében ezen jogok egyike sem sérült. Az élethez való jogot tartalmazó 2. cikkel kapcsolatosan kifejtette a bíróság, hogy az állam életvédelmi kötelezettsége azt követeli meg, hogy megfelelő lépéseket tegyen annak érdekében, hogy területén halálos eredménnyel járó magatartást ne fejtsenek ki.10Azt is leszögezte a bíróság, hogy az élethez való jogból nem következtethetünk arra, hogy halálhoz való jog is volna.

A kínzás és embertelen, megalázó bánásmód tilalmát tartalmazó 3. cikkre hivatkozást a Bíróság azzal utasította el, hogy a jelen esetre nem alkalmazható, mivel nem az állam, illetőleg állami szervek magatartása embertelen, hanem maga Mrs. Pretty helyzete.11 A 8. cikk sérelmére hivatkozásban a bíróság a már fentebb ismertetetteket fejtette ki az önrendelkezési joggal kapcsolatosan.12

Érdekes álláspontot képvisel a holland példa, amelyet a köztudatban a liberális eutanázia-koncepcióként emlegetnek. A jelenlegi szabályozás hosszú folyamat eredménye, amely 1994-ben került jogi szabályozásra.13 A vis maior fogalmával közelítik meg a hollandok az eutanázia problémáját, amely a beteg egészségromlása és az orvos kezelési kötelezettsége közötti egyensúly megbomlásán alapszik.14 Az orvosok tevékenysége azonban nem minden kontroll nélküli. Az 1994 óta alkalmazott rendszer szerint valamennyi halálba segítéssel kapcsolatos esetet jelenteni kell az ügyészségnek, mert elképzelhető, hogy az orvos tevékenységét büntetőjogi felelősségre vonás kíséri, ám az ügyész elejti a vádat, ha bebizonyosodik, hogy megfelelő körültekintéssel és a jogi előírások betartása mellett hajtották végre a cselekményt.15

A jelentésnek tartalmaznia kell az egészségügyi dokumentációt, a beteg beleegyezésének igazolására szolgáló iratokat, a közeli hozzátartozókkal történő kötelező konzultációra vonatkozó adatokat, azt, hogy az élet elvétele miért volt indokolt, és végül megfelelő iratokat arra vonatkozóan, hogy az eljárt orvos egy másik olyan orvossal konzultált, aki személyesen megvizsgálta a beteget.

Bár a liberális eutanáziamodellel szemben számos kritikát megfogalmaztak, annak okán, hogy nem zárható ki annak az esélye, miszerint olyan személy essen áldozatul, akinél a fenti feltételek nem állnak fenn, a holland inkvizitórius büntetőeljárási modell, és az ügyészség reputációja, valamint függetlensége az egyik olyan elem, amely miatt az eutanázia felügyelő testületeként sikeresen működhet.16

A német jog nem ismeri az eutanázia fogalmát, és az élet végén hozott döntések kérdéseit sem rendezi külön törvény. A személy elleni bűncselekmények körében kiemelkedő sajátosság a kívánságra való ölés sui generis, privilegizált tényállásként (StGB 216 §) való szabályozása, továbbá az, hogy az öngyilkosságban való közreműködés és felbujtás – számos jogrendszertől eltérően – alapvetően büntetlenséget élvez.17

A német szövetségi orvosetikai rendtartás értelmében az orvos köteles az élet megtartására törekedni. Emellett a büntetőjog veszélyhelyzetben többlet kötelezettséggel terheli az orvosokat, mert magasabb szintű segítségnyújtás várható el tőlük. Ha egy orvos elvállalta páciense kezelését, helyzete sajátossá válik, mert a megfelelő intézkedések elmulasztásáért – amennyiben azok halált okoznak – gondatlanságból elkövetett (vagy adott esetben szándékos) emberölésért felel. Ha azonban laikusról van szó, és hasonló esetben nem tesz meg minden tőle elvárhatót, úgy segítségnyújtás elmulasztása miatt vonható felelősségre.18

Németországban, ha az öngyilkosságra a sértett szabad akaratából, felelős mérlegelése alapján kerül sor, úgy az aktív segítségnyújtás és felbujtás nem alapoz meg büntetőjogi felelősséget. Ha azonban a sértett nem önkéntes elhatározásából lesz öngyilkos, úgy az elkövető magatartása már közvetett tettesként elkövetett szándékos emberölést valósít meg.19

A német gyakorlat az „indirekt eutanázia” fogalma alatt azt az esetcsoportot foglalja össze, amikor a betegség végső stádiumában alkalmazott fájdalomterápia mellékhatásaként a páciens halálával kell számolnia a kezelőorvosnak. A BGH 1996-os állásfoglalása értelmében „… az orvosilag indikált, a haldokló kifejezett vagy feltételezhető kívánalmának megfelelő fájdalomcsillapítás akkor sem jogellenes, ha az – elkerülhetetlen, számításba vett, de nem szándékolt következményeként – a halál bekövetkezését siettetheti.” 20

Az elmélet szerint az ilyen kezelés ugyan formálisan kimeríti a büntető kódex tényállását, azonban a büntetendőséget kizárja az emberi méltóság értéke. A haldoklás folyamatában egymásnak feszülő társadalmi érdekek ugyanis – egyrészről az életvédelem, másrészről a fájdalom nélküli létezés – kollíziója esetén a büntetőjognak a német büntető törvény alapján az orvos büntetlenségével kell a beteg döntését tiszteletben tartania.21 Az időfaktor azonban továbbra is a kérdések kereszttüzében áll, hiszen már a terminális állapotot megelőzően – különösen daganatos megbetegedéseknél – súlyos kínok állhatnak elő, de ilyen esetekben a hatékony fájdalomcsillapítás lehetősége nem vonható meg a betegtől, ha tájékoztatták a lehetséges kockázatokról.22

Összegezve tehát: az öngyilkosság büntetlensége nem azt jelenti, hogy a büntetőjog támogatná az öngyilkosságot, legfeljebb szemet huny fölötte, és kriminálpolitikai okokból nem bünteti. Az öngyilkosságot illető negatív értékítélet azonban abban jut kifejezésre, hogy az öngyilkosságban való közreműködés büntetendő cselekmény. Emiatt a törvényhozás ebben a vonatkozásban sem ismeri el az élet feletti rendelkezés jogát, azonban büntetőpolitikai megfontolásokból mellőzi az öngyilkosság bűncselekménnyé nyilvánítását.