Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.4.3.1. Az eutanázia megítélése Magyarországon

Általános felfogás szerint az eutanázia görög eredetű kifejezés, amely “jó halált”, könnyű halált, rendkívüli fájdalmak nélküli halált jelent. Az eutanázia lehet aktív és passzív, olyan cselekedet (vagy mulasztás), amely természete vagy szándéka szerint közvetlenül halált okoz, tehát úgy szabadítja meg a gyógyíthatatlan beteget szenvedéseitől, hogy saját kérésére megöli.

A Hittani Kongregáció 1980-ban megjelent nyilatkozata szerint „Az emberi életet a legtöbb ember szentnek tartja, a keresztények pedig egyenesen Isten szeretetének ajándékát látják benne (...) Korunkban nagyon fontos, hogy megvédjük az emberi személy méltóságát és az élet keresztény értelmét, éppen a halál órájában, minden technicizálódással szemben. A természetes halálhoz való jogon azt értjük, hogy mindenkinek joga van emberi és keresztény módon meghalni.”

Éppen ezért az eutanázia kérdése a főként keresztények lakta Európában – így Magyarországon – igen érzékeny megítélés alá esik.

Magyarországon a jog eszközei tiltották az eutanáziát és 1993-ban alkotmánybírósági beadvány készült, amely arra kérte a bírákat, hogy engedélyezzék bizonyos, jól körülhatárolt esetekben az eutanáziát. Kérték az Alkotmánybíróságtól az 1993-ban hatályos egészségügyi törvény (1972. évi II. törvény) azon rendelkezésének megsemmisítését, amely az orvos kötelességévé tette az általa gyógyíthatatlannak tartott beteg esetében is a legnagyobb gondossággal történő gyógyítást. Érvelésük szerint ez az előírás ellentétes az alkotmány 54. §-ában biztosított emberi méltósághoz való joggal, amely magában foglalja az élet méltó befejezéséhez, az eutanáziához való jogot is. Ugyanezen az alapon kérték mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is, mert a törvényhozó a Btk. emberölésről és öngyilkosságban való közreműködésről szóló rendelkezései között nem szabályozta megengedett kivételként azokat az eseteket, amikor az orvos vagy például egy hozzátartozó – természetesen részletesen körülírt garanciális feltételek esetén – a gyógyíthatatlan beteg kívánságára segít halála bekövetkezésében. Az indítványozók azt kérték, hogy az Alkotmánybíróság mondja ki: az Alkotmány emberi méltóságot és ezen belül önrendelkezési jogot tartalmazó paragrafusaiból következik az államnak az eutanázia mind passzív, mind pedig aktív változatának törvényi garantálására vonatkozó kötelezettsége.1 1997-ben elfogadásra került az új egészségügyi törvény (Eütv.), amely a passzív eutanáziát – bizonyos jól körülhatárolt esetekben – engedélyezte, de továbbra is kérdéses volt, hogy az aktív eutanázia elfogadható-e.

Az Alkotmánybíróság tagjai 2003-ig vártak, mielőtt döntést hoztak volna arról, hogy megkérhetik-e a súlyos, gyógyíthatatlan betegek orvosaikat arra, hogy vessenek véget szenvedéseiknek, magyarul fosszák meg őket életüktől.2

Az Alkotmánybíróság a határozat I. részében idézi az indítványt, miszerint az indítványozók az Eütv. egyes rendelkezései alkotmányellenességére azzal hivatkoznak, hogy „Az élethez való jog és az emberi méltóság alkotmányos elvének normatartományába a „méltó”, „jó”, „emberi” halálhoz: az eutanáziához való jog is beletartozik”.3 Továbbá az életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető befejezéséhez való jog korlátozása az indítványozók szerint alkotmányellenes, mert egy alapjog lényeges tartalmának korlátozását eredményezi, ezt pedig az Alkotmány 8 § (2) bekezdése tilalmazza. Az indítványozók szerint az emberi méltóságot az annak lényegi tartalmát képező önrendelkezési jog ellenében védeni nem lehet. Az indítványozók elvárása az állam felé, hogy bár a különféle világfelfogások, vallások, ideológiák, illetőleg ezek követői eltérő, gyakran egymással szöges ellentétben lévő álláspontot képviselnek az eutanáziáról, az államnak az eutanázia megítélésében is világnézetileg semlegesnek kell lennie. Mindebből azt vezetik le, hogy az államnak nem szabad büntetnie sem az aktív, sem a passzív eutanáziát, ezért a már ismertetett három irányú elvárást fogalmazták meg:

Az Alkotmánybíróság a határozat III. Részében nemzetközi kitekintést ad az eutanázia jogi megítéléséről és elismeri, hogy „bár a világ legtöbb országában tilalmazzák, hogy az orvos bármilyen indokból, akár a beteg vagy hozzátartozója kérésére elősegítse betege halálát, az utóbbi évtizedekben a tudomány, illetőleg a törvényhozás egyre inkább teret szentel az arról való gondolkodásnak, hogyan lehetne a súlyos, gyógyíthatatlan, gyakran nagy fájdalmakkal küszködő betegek számára az élet méltó befejezéséhez való jogot biztosítani anélkül, hogy az élet kioltására vonatkozó tilalom oldása nem kívánt hatásokkal járjon.”4

Az Alkotmánybíróság megfelelőnek ítélte meg az Eütv. hatályos rendelkezéseit a passzív eutanázia terén: „A magyar szabályozás is azt az utat járta be, hogy a teljes tilalmazás hosszú időszakát követően a törvényhozó csak 1997-ben tette lehetővé, a Törvény azon előírását hatályon kívül helyezve, hogy az orvos még az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógyítani, hogy a gyógyíthatatlan beteg visszautasítsa az életmentő vagy életfenntartó beavatkozást, azaz – legalább is e körben – érvényesíthesse az önrendelkezési jogát. Ezzel a törvényhozó lehetővé tette e betegek számára, hogy maguk dönthessenek életüknek az emberi méltóságukkal összeegyeztethető befejezéséről. A törvényhozó egyidejűleg több rendelkezéssel segítette elő, hogy a beteg a döntését annak következményei ismeretében, befolyástól mentesen hozza meg.”5 Az Alkotmánybíróság kimondta az, hogy jogszabály tilalmazza, miszerint a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személy kívánságára az orvos – valamely szer vagy készítmény beadásával, rendelkezésére bocsátásával, vagy más módon – cselekvőleg idézze elő halálát, valóban az önrendelkezési jognak az Alkotmány 8. § (2) bekezdés értelmében vett korlátozása. Hasonlóan, ennek a jognak a korlátozása, hogy a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó jogának gyakorlását a törvény meghatározott feltételekhez köti.6

Az Alkotmánybíróság megvizsgálta, hogy e korlátozások megfelelnek-e az alapjogok korlátozásához megkívánt alkotmányos követelményeknek, és arra jutott, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának az indítványozók által kifogásolt korlátozását az élethez való jog védelme indokolja, és a korlátozás terjedelme a korlátozással védett érdek kiemelkedő alkotmányos értéke folytán nem tekinthető aránytalannak, ezért a szabályozás nem alkotmányellenes.7

Az indítványozók a Btk. 166–168. §-aival kapcsolatban kétféle alkotmányossági kifogást fogalmaztak meg. Egyrészt, álláspontjuk szerint a Btk.-nak az emberölés különféle eseteit büntetni rendelő rendelkezései 1989-et követően is hatályban maradtak, és változatlanul büntetéssel fenyegetik a gyógyíthatatlan betegek halálát kívánságukra vagy esetenként, anélkül is elősegítő orvosokat. A törvényhozó – álláspontjuk szerint – elmulasztotta a Btk. vonatkozó rendelkezéseit az Alkotmányhoz hozzáigazítani. Másrészt alkotmányellenesnek tartják, hogy a nem önrendelkezéses aktív halálba segítés bizonyos eseteit a törvényhozó „méltányossági ölésként” nem különíti el az emberölés törvényi tényállásától, és nem kezeli privilegizált tényállásként azt az esetet, „(...) ha valaki a gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba”.8

Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az élethez való jog kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel semmiképpen nem tekinthető indokolatlannak, hogy a törvényhozó e tilalom megszegőivel szemben büntetőjogi szankciókat is kilátásba helyezzen.9 Megállapítja: minthogy az emberi méltósághoz való jog nem szolgál alapul olyan következtetés levonásához, hogy a törvényhozó ennek alapján köteles volna elkülöníteni az önrendelkezéses aktív halálba segítést az emberölés büntetőjogi tényállásától, továbbá, hogy a korábbinál enyhébben kellene szankcionálnia a gyógyíthatatlan beteg iránti szánalomból elkövetett ölési cselekményeket, vagyis nem következett be mulasztásban álló alkotmánysértés. A gyógyíthatatlan beteg halálának előidézésében közreműködő személyek indítékait a bíróság a büntetéskiszabás körében értékelheti. Ezért az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet megállapítására irányuló indítványokat elutasította.10

A taláros testület tagjai végülis elutasították a passzív eutanáziára vonatkozó beadványokat. A döntés három érdemi különvélemény mellett született meg.11

Egyhangúan utasították el azonban azokat a beadványokat, melyek bizonyos, jól körülhatárolt esetekben lehetővé tették volna, hogy az embertelen fájdalmaktól gyötört betegek szenvedéseiknek és életüknek orvosi segítséggel vessenek véget (aktív eutanázia). Az Alkotmánybíróság határozatával tehát azt erősítette meg, hogy a beteg önrendelkezési jogánál fontosabb az élethez való jog. A testület az emberi méltósághoz való jog védelmében döntött. A Btk. szabályozása – ennek megfelelően – változatlan maradt és a törvény szigorúan bünteti az eutanáziát, azaz az öngyilkosság elkövetéséhez nyújtott segítséget.

1	Vö: Halmai, Eutanázia: az élethez való jog része vagy korlátozása? Élet és Irodalom, 47. évfolyam, 19. szám.
2	22/2003. (IV. 28.) AB határozat.
3	I. Rész.
4	III. Rész, 7. pont.
5	VI. Rész, 3. pont.
6	VII. Rész.
7	VIII. Rész, 6. pont.
8	X. Rész, 1. pont.
9	Ibid, 2. pont.
10	Ibid, 3. pont.
11	Ezeket Bihari Mihály, Kukorelli István és Holló András neve fémjelezte.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero