Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.4.3.2. A hatályos magyar szabályozás

A Btk. 168. § szerint: Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A bűncselekmény jogi tárgya az emberi élet védelme, pontosabban a más ember életének védelméhez fűződő társadalmi érdek, mert bár az öngyilkosság bűncselekményt nem valósít meg, azonban a más személy öngyilkosságában való közreműködést a törvény büntetni rendeli.1

Ennek megfelelően a passzív alany kizárólag élő, természetes személy lehet. A passzív alany életkora, beszámítási képessége irreleváns, azaz, ha gyermekkorú vagy beszámítási képességgel nem rendelkező kóros elmeállapotúnak nyújt segítséget az elkövető, nem emberölést, hanem a Btk. 168. §-a szerint öngyilkosságban való közreműködésért felel.2

A bűncselekmény tettese bárki lehet, kivéve természetesen azt a személyt, aki az öngyilkosságot elköveti. Mivel a cselekmény sui generis felbújtói, illetve bűnsegédi magatartást nevesít, ahhoz kapcsolódóan fogalmilag kizárt, hogy részesi cselekmények járuljanak, mert az öngyilkossághoz nyújtott részesi magatartás kifejtésével az elkövető tulajdonképpen önálló tettese lesz a bűncselekménynek. Társtettesség elképzelhető. Ha közösen követnek el öngyilkosságot, a túlélő személy a bűncselekmény miatt önálló tettesként felelősségre vonható.

Az elkövetési magatartás, másnak arra rábírása, illetve ahhoz való segítségnyújtás, hogy öngyilkos legyen. A rábírás fogalmilag felbújtást jelent, azaz a rábírónak kell a passzív alanyban az öngyilkossági szándékot kialakítania. Ez természetesen nem kötött semmiféle alakszerűséghez, így szóban, írásban vagy ráutaló magatartással is megvalósítható. Amennyiben a passzív alanyban már korábban kialakult a szuicid szándék, és elhatározását csupán megerősíti a bűncselekmény tettese, úgy nem az első, hanem a második fordulat szerint vonható felelősségre, mert magatartása nem rábírás, hanem fogalmilag segítségnyújtás, méghozzá pszichikai segítségnyújtás.

Az elkövetési magatartás szempontjából rendkívül lényeges, hogy a passzív alany rendelkezik-e teljes beszámítási képességgel.

Ahogyan azt a Legfelsőbb Bíróság leszögezte, ha az öngyilkosságban közreműködés rábírással valósul meg, és az elkövető beszámítási képességgel nem rendelkező olyan személyt vesz rá az öngyilkosság elkövetésére, aki azt végrehajtja (vagy megkísérli): a rábíró személy mint (közvetett) tettes valósítja meg az emberölést (kísérletét); – segítségnyújtással valósul meg, a fizikai vagy pszichikai segítséget nyújtó elkövető – az öngyilkosságot megvalósító (megkísérlő) személy beszámítási képességétől függetlenül – öngyilkosságban közreműködés bűntettét valósítja meg.

Vannak szerzők, akik e fenti gyakorlatot helyesbítendőnek minősítik azon az alapon, hogy a közvetett tettességről formailag csak akkor lehet szó, ha az elkövető büntetőjogi felelősséggel nem tartozó személyt eszközként használ fel bűncselekmény elkövetésére. Maga az öngyilkosság viszont nem minősül bűncselekménynek, ezért valójában a gyermekkorú, avagy a beszámítási képességgel nem rendelkező kóros elmeállapotú személyt öngyilkosság elkövetésére rábíró, az emberölésnek nem közvetett, hanem közvetlen tettese, csak az elkövetési magatartást pszichés úton valósítja meg.3

Amennyiben többen, szándékegységben, egymás tevékenységéről tudva közösen valósítják meg az elkövetési magatartások bármelyikét, társtettességről van szó. Mindkét elkövetési magatartás vonatkozásában lehetséges felbujtás, illetve bűnsegély is. 4

A bűncselekmény befejezettsége az öngyilkosság elkövetéséhez, illetve megkísérléséhez igazodik, ugyanis a büntethetőség objektív feltétele, hogy az öngyilkosságot elkövessék, vagy megkíséreljék. Ezen objektív feltétel hiányában felelősség kérdése szóba sem kerülhet.5

A bűncselekmény eredménye lehet tehát, hogy a passzív alany meghal. A halálfogalom tisztázása ebből a szempontból rendkívül fontos. Azt a kérdést, hogy van-e különbség a halál orvosi és jogi fogalma között, már számos szerző felvetette.6

Egyesek a halál fogalmát és tényét a központi idegrendszer pusztulásával kapcsolták össze, az agyműködés végleges kiesését már önmagában is a halállal tartják egyenértékűnek, ők úgy vélekednek, hogy az emberi élet központja az agy, amelynek halála egyet jelent az ember halálával (agyi halál).

Mások szerint nem lehet különbség a halál orvosi és jogi meghatározása között, mert csak az orvos képes felismerni a halál beálltát jeleinek együtteséből és a betegség vagy sérülés következményeinek ismerete alapján. A halál bekövetkeztének meghatározása olyan mértékben orvosi problémát képez, hogy a legtöbb jogalkotó lemond e fogalom törvényi meghatározásáról, mert a jogászok esetenként önkényesen vonhatják meg az élet és a halál határát.

Ismét mások szerint az orvostudomány feladata, hogy a jogász számára használhatóan és megbízhatóan kidolgozza a halál kritériumait és a halál bekövetkezésének idejét.7

A hazai szakirodalomban kialakult, hogy a halál fogalma olyan természetes fogalom, amely „nem interpretálható jogi, illetve csak jogi eszközökkel…” A „halál fogalma a büntetőjog világában olyan természetes fogalomként jelentkezik, amelyre nézve a jog nem lehet szuverén, hanem mindenkor kötve van a korabeli természettudományos felfogáshoz”.8 Általános nézet szerint nincs különbség a halál orvosi és jogi fogalma között, illetve a halál fogalma elsősorban orvosi kérdés, a jogi megítélésének pedig ezen kell alapulnia. Mindenesetre az orvostudomány megkülönbözteti a klinikai és a biológiai halál fogalmát. A klinikai halál ma már reverzibilis állapot, és akkor áll be, ha átmenetileg megszűnik a légzés, a keringés vagy az agy működése. A biológiai halálról akkor beszélünk, amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt megindul a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása.

Az agyhalál akkor következik be, amikor az agy és az agytörzs működése teljesen és visszafordíthatatlanul megszűnik. A központi idegrendszer működésének végleges leállása tehát szükségszerűen az ember halálát eredményezi, mert bár az orvostudomány a bomlási folyamat lassítására is képes és egyes szervek túlélhetik néhány órán át a szervezet halálát, a túlélő szervek azonban csak egy működő központi idegrendszer irányításával képesek funkcionálni.9

A klinikai és a biológiai halálhoz fűződő jogi konzekvenciák rendkívül jelentősek. Ilyen következmény, hogy a büntetőjog az emberi életet a biológiai halál bekövetkeztéig védi. Ebben az esetben az ún. intermedier életben az emberi élet még tárgya lehet az élet elleni bűncselekményeknek. Ennek megfelelően az ebben az időszakban az újraélesztés terén elkövetett orvosi hiba büntetőjogi felelősséget alapozhat meg.10 A büntetőjog tehát a biológiai halál, vagyis gyakorlatilag az agyhalál bekövetkezéséig védi az embert, ezért a klinikai halál állapotában lévő személy passzív alanya lehet az emberölésnek.11

A biológiai halál bekövetkeztének pontos ideje egzakt módon nem határozható meg, miután az orvostudomány nincs abban a helyzetben, hogy olyan definíciót adjon, amely alkalmas lenne a kérdés kapcsán felmerülő büntetőjogi problémák eldöntésére. Az agyhalál pedig nem azonosítható a biológiai halállal.

Egyesek felvetik az agyhalálból a biológiai halálba történő átsegítés bizonyítási kérdéseit is. Nem vitatott, hogy a szakszerűen elvégzett újraélesztés sem jár mindig pozitív eredménnyel, amelynek egyenes következménye a biológiai halál bekövetkezte. Az ilyen esetekre sajnos az orvostudomány sem tud mindig kielégítő választ adni, azaz az esetek többségében nem tudja megmagyarázni. Emiatt azt sem lehet egzakt módon kimutatni, hogy okozati összefüggés áll fenn adott esetben a szabályszegő magatartás és a biológiai halál bekövetkezése között.

A szabályszegő orvos büntetőjogi felelősségének megállapítása kizártnak vehető, illetve az a büntetőjogi álláspont, amely a halál biológiai fogalmára alapozná az emberi élet védelmét, a joggyakorlatban a maga elé kitűzött célt nem érheti el, ezzel szemben társadalmi kihatásokban olyan helyzetet teremt, amely az orvostudomány továbbfejlődését veszélyezteti, vagy egyenesen meggátolja.12

Amennyiben az emberi élet büntetőjogi védelmét a klinikai halál beálltáig terjedően határozzuk meg, úgy az alkalmazható lenne az emberölés, illetve a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés tényállása vonatkozásában.

Ebben az esetben azonban az újraélesztési eljárások alkalmazásának, vagy hibás orvosi magatartások tekintetében nem adna a halálfogalom kielégítő alapot, hiszen a klinikai halál bekövetkezése után az újraélesztés keretében tanúsított bármely orvosi magatartás a büntetőjog számára már megfoghatatlan volna. Ez utóbbi felfogás negatívuma, hogy a klinikai halál fogalmára épített büntetőjogi megítélés szabályozatlanul hagy olyan területeket, ahol a büntetőjogi védelem nagyon is indokolt lenne.13

Mások felfogásának lényege ez utóbbi alternatívával kapcsolatban az, hogy az élet elleni büntettek vonatkozásában büntetőjogi védelem továbbra is a klinikai halál bekövetkeztéig terjedjen, míg az orvosi beavatkozás vonatkozásában – figyelemmel az újraélesztésre – új típusú szabályozás kialakítása lenne szükséges. Olyan sajátos, ún. „orvosi bűntettet képező büntetőjogi normákat indokolt létrehozni, amelyek szabályoznák az eljáró orvos felelősségét abban az esetben, ha az orvos a) az indikált reanimációt az adott helyzetben felróhatóan elmulasztja: b) a reanimáció szabályait tudatosan vagy hanyagságból megsérti”.14

Indokolt tehát, hogy a büntetőjog a klinikai halál fogalmára építve fejtse ki védelmező funkcióját az élet elleni bűncselekmények esetén. Ezzel szemben az orvosi beavatkozás büntetőjogi értékelésénél részben a klinikai halál fogalmából, részben – újraélesztés és szervátültetés esetén – a „törvényi halálnak” is nevezhető, a „halál beállta megállapításának feltételeiből” kell kiindulni.15

A bűnösséget illetően megjegyzendő, hogy kizárólag szándékosan, méghozzá mind egyenes, mind pedig eshetőleges szándékkal elkövethető a bűncselekmény. Az elkövető szándékának át kell fognia, hogy magatartása folytán a passzív alany öngyilkosságot fog megkísérelni, és legalább ebbe belenyugodva kell cselekednie.

Az elhatárolási kérdésekben irányadó a fentiekben kifejtettek szerint az emberölés közvetett, illetve közvetlen tettesként történő elkövetésétől a passzív alany beszámítás képességére figyelemmel való elkülönítés. Ugyancsak irányadók a klinikai halál állapotában történő biológiai halálhoz vezető cselekménynek emberölésként minősítésére vonatkozóan kifejtettek.

1	Belovics–Sinku–Molnár, op.cit. 2003., 98.
2	Ibid.
3	Belovics–Sinku–Molnár, op.cit., 2003., 98.
4	Ibid.
5	Ibid., 99.
6	Lásd például: Kereszty Éva, A halál orvosi és jogi foglamai, In: Jogtudományi Közlöny, 2002. szeptember, 386–396.
7	Dezső László, op.cit., 1986., 155–156.
8	Horváth Tibor–Viski László, Abiológia és az orvostudományok fejlődésének hatása a büntetőjogra, In: Állam-, és Jogtudomány, 1969/4., 627.
9	Belovics–Molnár–Sinku, op.cit., 2002., 84.
10	Dezső László, op.cit., 1986., 161.
11	Belovics–Molnár–Sinku, op.cit., 2002., 84.
12	Horváth Tibor–Viski László, op.cit, 1969., 633.
13	Dezső László, op.cit., 1986., 162–163.
14	Horváth Tibor–Viski László, op.cit. 1969., 629–630.
15	Dezső László, op.cit., 1986., 163.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero