Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

8.5. Nemzetközi kitekintés

Az a problémakör, amely az orvosi műhibák által okozott károk megtérítését valamilyen módon kiszámíthatóbbá kívánja tenni, természetesen megjelenik mind Európában, mind a jogirodalom által folyamatos figyelem tárgyát képező Amerikai Egyesült Államokban. Az európai államok mindegyikéről elmondható, hogy biztosít polgári peres érdekérvényesítési utat az orvosi műhibák miatt bekövetkező károk esetére, viszont a rendszerek különböznek egymástól a tekintetben, hogy az orvosi felelősségbiztosítás intézménye létezik-e, illetőleg amennyiben létezik, az egészségügyi szolgáltatókra kötelező érvényű-e. Ciprust és Ausztriát lehet olyan uniós tagállamokként megemlíteni, ahol nem létezik orvosi felelősségbiztosítás. Cipruson a közszolgálatban dolgozó orvosokat az állam „biztosítja”, azaz az állam vállal felelősséget a kártérítésekért, míg a privát orvosoknak maguknak kell gondoskodniuk az ellenük esetleg megítélt kártérítés fedezetéről.1 A legtöbb országban azonban kötelező valamilyen felelősségbiztosítást kötni. Ebben a körben aszerint különíthetők el az uniós tagállamok, hogy a felelősségbiztosításban az állam anyagi értelemben részt vállal-e vagy sem. Írország jó példa arra, amikor az állam felelősségének tekinti az orvosi műhibák okozott kár megtérítését. 2002. július 1-jén létrehozták az ún. Klinikai Kártérítési Alapot (Clinical Indemnity Scheme), amely azt jelenti, hogy minden sérelmet szenvedett beteg, az ún. állami kártérítési hivatalhoz nyújtja be az igényét.2 A különböző egészségügyi szolgáltatók átalány befizetéseket teljesítenek az Alapba, ami a nyugdíj rendszerből már ismert „pay as you go” elven működik.3 Elsősorban ez az Alap felelős a kártérítési igények kielégítéséért, azonban deficit esetén a hiány-finanszírozást az ír állam magára vállalja.

Szellemiségében hasonló az ír rendszerhez a skót rendszer is, amely 2000 áprilisa óta működik. 2000 áprilisában létrehoztak egy kockázat-megosztási közösséget, az ún. klinikai gondatlansági és egyéb kockázati kártérítési alapot (Clinical Negligence and Other Risk Indemnity Scheme). Minden egészségügyi szolgáltató kötelezően tagja ennek az alapnak, és egyénileg kerül meghatározásra az egyes szolgáltatók által fizetendő belépési díj. Az a főszabály, hogy a kórházak maguk felelősek a költségvetésük 0,15%-át el nem érő kártérítési összegek kifizetéséért, de egy maximum 450 ezer fontig terjedő (660 ezer euró) értékben. Ami az ezt meghaladó részt érinti, azt viszont már a kormány fizeti a kórházak nevében. Máltán az a gyakorlat, hogy maga a kormány működik biztosítóként az azon orvosok által elkövetett műhibaperekből származó kártérítések esetén, akik közszolgálati kórházakban dolgoznak. A háttér, a mögöttes állami felelősség a magán egészségügyi szolgáltatók esetén nem áll fenn. Dániában a felelősségbiztosítást kínáló biztosító társaságok illetőleg az önbiztosító hatóságok (self-insuring authority) egy közös egyesületet hoztak létre, betegbiztosítás néven, ami minden kártérítési kérelem elbírálásáért és eldöntéséért felelős. Magát a kártérítést a biztosítókon vagy az önbiztosító hatóságon keresztül az állami közigazgatási egységek fizetik ki. Svédország, Franciaország és Hollandia azonban (Svédország és Hollandia 1997 óta, Franciaország 2002 óta) a piaci mechanizmusokra bízzák az orvosi felelősségbiztosítás működését azáltal, hogy kötelezővé teszik az egészségügyi szolgáltatóknak, hogy kössenek biztosítást, ezt a biztosítást azonban a magánbiztosítóktól lehet megszerezni. Magyarország is ezt a megoldást választva működteti felelősségbiztosítási rendszerét.

Az európai jogrendszereket nemcsak aszerint lehet megkülönböztetni, hogy kötelezővé teszik-e a felelősségbiztosítást és annak vállalásában az állam mekkora szerepet játszik, hanem aszerint is, hogy milyen károk és milyen felróhatósági szabályok alapján történik a kártérítések megállapítása és kifizetése. Ebből a szempontból meg kell különböztetni két alapvető rendszert, az egyik az ún. felróhatósági rendszerek (fault regime), a másik az ún. a felróhatóságot nem vizsgáló rendszerek (no-fault regime) csoportja.4 Az európai rendszerek többsége a felróhatósági elv alapján működő kártérítési rendszerbe tartozik. Ezekben a rendszerekben a kártérítés alapjául az szolgál, hogy az egészségügyi szolgáltatást végző a szakmai illetőleg a jogszabályi kötelezettségeit megszegve okozza a kárt (felróhatóan). A felróhatósági alapokon működő eljárásokat rendszerint az jellemzi, hogy a perek nagyon hosszú ideig tartanak (akár 5 évig), és általában nagyon költségesek is. Ahhoz ugyanis, hogy a bekövetkezett kár illetőleg az egészségügyi szolgáltatás közti ok-okozati összefüggés bizonyítható legyen, sok esetben kiterjedt bizonyításra, egy vagy több orvos szakértői véleményre is szükség van. Tekintettel a magas perköltségekre (ideértve a jogi szolgáltatásnyújtás költségeit is) a költségmentességben nem részesülő felek nagy része nem is érvényesíti jogait polgári peres eljárásban. Ezekben a rendszerekben a károsult helyzetét az is nehezíti a várható költség terheken felül, hogy a bizonyítási teher is a felperest, tehát a károsodást szenvedett beteget terheli. A felperesnek elsőként azt kell bizonyítania, hogy az egészségügyi szolgáltató nem a jogi és szakmai szabályok szerint járt el, tehát nem tett meg mindent a kórisme feltárásának érdekében vagy a beteget a lehetséges fontos következményekről nem tájékoztatta. A szakmai szabályszegés (nem megfelelő ellátás) megléte mellett az egészségügyi szolgáltatás és a kár közötti okokozati összefüggést is bizonyítani kell. A spanyol jogalkalmazói gyakorlat például szigorúan megkívánja, hogy a kár és az egészségügyi szolgáltatás közti ok-okozati összefüggés kétséget kizáróan bizonyított legyen.5 A külföldi szakirodalomban általánosnak tekinthető azaz álláspont, hogy a felróhatósági rendszerek általános következménye, hogy a kisebb károkat a károsultak nem érvényesítik (a magas perköltségek, a bizonyítási nehézségek, az elhúzódó perek általi lelki megterhelés, és azon trend miatt, hogy bizonyos kárérték alatt az ügyvédek sem szívesen vállalják ezeket a nagyon bonyolult, különleges szakértelmet igénylő káreseteket).

Mivel ezeknek a rendszereknek az alapját az egészségügyi szolgáltató által kifejtett magatartással okozott kár tekintetében a felróhatóság adja, az egészségügyi szolgáltatók olyan működési elveket követnek, amelyeknek célja a felróhatóság minél nagyobb százalékban történő elkerülhetősége. A felróhatóság elleni legjobb védekezés eszköze, hogyha az egészségügyi szolgáltató nagyon részletesen dokumentálja a beavatkozás körülményeit, a tájékoztatás megtörténtét stb., illetve az egészségügyi szolgáltató a beteggel kapcsolatban elvégez minden szükséges és esetlegesen szükségesnek tűnő vizsgálatot. Nyilvánvaló, hogy a túlzott óvatosság rengeteg időt (nagy költségeket) emészt fel, és a felróhatóságra való hivatkozás elkerülésének motivációja a beteg és az orvos viszonyt is befolyásolja. Az orvos és a beteg közti kommunikáció valószínűleg kevésbé nyílt ezekben a felróhatósági rendszerekben. Egy azonban bizonyos: a felróhatósági rendszerekből következő kisebb számú per nyilvánvalóan kedvezőbbé teszi az orvosi felelősségbiztosítás működését ebben a konstellációban.

A felróhatósági rendszert működtető országokban – Németország, Portugália, Írország, Málta, Franciaország, Ciprus – azzal is érzékeltetik a felróhatóságon alapuló kártérítés és a felelősségbiztosítás közti szoros kapcsolatot, hogy a felelősségbiztosítás az általános polgárjogi kártérítési felelősség részeként van szabályozva. Az alapvető jogszabályi hátteret – akárcsak Magyarországon – a polgári törvénykönyvek és kapcsolódó végrehajtó szabályaik alkotják.6 Kivételként említhető Franciaország, ahol 2002. március 4-én egy külön jogszabály lépett hatályba, a betegek jogairól szóló különleges törvény.7 Franciaországban az egy éves felelősségbiztosítási díj körülbelül 800 ezer euróig terjed kórházak esetében, és hasonló nagyságrend jellemző Skóciában, Hollandiában és Németországban is. Ezért az összegért cserébe Franciaországban például 400 káresetet, Hollandiában 500 káresetet, Németországban 12 000 káresetet fizet a biztosító. Az átlagosnak tekinthető, egy betegre jutó kártérítés összege pedig megközelítőleg 10 000 euró Hollandiában és Franciaországban és ennek közel négy-ötszöröse Spanyolországban vagy Írországban. Érdekességként kell megjegyezni, hogy Hollandiában például törvényi határa van a kifizethető kártérítési összegnek: esetenként 250 ezer euróban van maximálva.8

Felróhatósági rendszerben működik az Egyesült Királyságban is az egészségügyi ellátás során okozott kárért való felelősség. 1990-ig az ún. országos egészségügyi szolgáltató rendszer (National Health Service – NHS) a királynő által garantált mentességet élvezett a kártérítési perek alól. Ez azt jelentette, hogy maga az egészségügyi szolgáltató nem volt perképes, tehát nem lehetett perelni, viszont az orvosokat egyenként perelni lehetett, és tőlük meg is követelték, hogy felelősségbiztosítást kössenek. 1990-ben azonban megszűnt az egészségügyi szolgáltató rendszer immunitása, és innentől kezdve maguk az egészségügyi szolgáltatók is jogi értelemben perelhetővé váltak a felróhatóan okozott orvosi műhibáért.9 Ezen változást követően a perek száma egyre nőtt, és világossá vált, hogy az egészségügyi szolgáltató rendszer nem képes a megnövekedett kártérítési igényeknek eleget tenni. Ezért 1995-ben létrehozták a klinikai gondatlansági alapot (Clinical Negligence Scheme), ami egy kockázatkezelő rendszer az egészségügyi szolgáltatók részére. A kockázatközösség megalapítása nemcsak a pénzügyi felelősségvállalást érinti, hanem szakmai szabályok kialakítását és pontos követését is célul tűzi ki. Külön érdemes és tanulságos kiemelni, hogy a kockázatközösség 24 órás jogi és orvosi segítséget biztosító telefonos szolgálatot működtet, tanfolyamokat szervez, amelynek során átbeszélik az aktuális perekből származó tanulságokat, illetőleg gondoskodnak arról, hogy a médiában megfelelő képviselete legyen az egészségügyi szolgáltatóknak.

Az európai orvosi felelősségbiztosítási piac vonatkozásában két általános trendet is ki lehet emelni. Az egyik, hogy 2000 környékén nagyon sok biztosító elhagyta a piacot. Franciaországban például 2002-ben két nagy biztosító is kivonult, ugyanez történt Hollandiában és az Egyesült Királyságban is. Írországban 2000-ben történt az első kivonulás, amelyet 2001-ben különösen a nőgyógyászati kockázatok vonatkozásában további biztosítók kivonulása követett. A másik jellemző, ami szintén általánosnak tekinthető, hogy szintén a 2000. év környékén nagyon magasra ugrottak a biztosítási díjak. Dániában, Hollandiában, Luxemburgban, Máltán és Németországban a biztosítási díjak olyan magasra nőttek, hogy több kórház kénytelen volt megszüntetni a felelősségbiztosítási szerződését és saját maga gondoskodni a kártérítési igények kielégítéséről. A 2003-as és 2004-es években Franciaországban 39, Írországban 50, Spanyolországban 100, Dániában pedig 85%-kal nőttek a biztosítási díjtételek.10 A Magyarországra vonatkozó résznél már említett általános okokon – kisszámú résztvevő, kiszámíthatatlanul viselkedő biztosítási piac, több év elmúltával beterjesztett és nehezen kezelhető kárigények – kívül az is a kivonulás oka lehet, hogy míg a ’90-es években a biztosító társaságok nagyon jó hasznot realizáltak a tőzsdén, ez a 2000-es évek végére megváltozott, és mivel a tényleges befizetéseken túli haszonra a tőzsdéről nem tudtak szert tenni, így a díjtételeket meghaladó kárigényeket is nehezen (vagy egyáltalán nem) tudták finanszírozni. A kárösszegek kapcsán érdemes például utalni arra a svéd példára, amely szerint egy nőgyógyászati beavatkozás (károsodott újszülött) esetén megítélhető kártérítési összeg Svédországban elérheti a 800 ezer eurót.11

A felróhatósági rendszerek közé tartozik az európai, ismertetett jogrendszereken túl az Amerikai Egyesült Államok is.12 Az Egyesült Államok híres arról, hogy nagy a pereskedési kedv és nagyon jelentősek a különböző egészségügyi perekben megítélt kártérítési összegek. Érdemes azonban utalni arra, hogy az európai jogrendszerekkel megegyező módon az Egyesült Államokban is rendkívül hosszú ideig tartanak a perek. Konkrét adat van továbbá arra vonatkozóan, hogy átlagosan csak a kártérítés 40%-a illeti meg a károsultat, a többi részt az eljárás költségeinek fedezésére fordítják. Az európai jogrendszereknél már említett a felróhatóság kivédésére tett lépések (az ún. defenzív medicina) költségigényessége éppúgy jellemző, mint Európában, konkrét adatok szerint valószínűleg a pluszköltségek, tehát a nem feltétlenül szükséges egészségügyi költségek több tucat milliárd dollárt tesznek ki.13

Nemcsak a jogérvényesítés kapcsán fedezhetőek azonban fel párhuzamosságok az európai és az Amerikai Egyesült Államokban működtetett rendszer között. Az orvosi felelősségbiztosítás rendszerének két legfontosabb európai jellemzője – a biztosítási díjtételek növekedése és a biztosítóknak a területről történő kivonulása – az Amerikai Egyesült Államokat sem kerülte el. Míg 1982-ben 5 milliárd, 1992-ben már 10 milliárd, 2002-ben pedig már 25 milliárd dollárba kerültek azok a kártérítési összegek, amelyeket orvosi hibával okozott kárért kellett kifizetni az Amerikai Egyesült Államokban.14 A kártérítési összegek növekedése oda vezetett, hogy több biztosító felhagyott az orvosi felelősségbiztosítási szerződési ajánlataival és néhányan csődbe is mentek. Amelyek viszont maradtak a piacon, azok körülbelül 30%-kal növelték biztosítási díjtételeiket. Mindennek következtében 18 amerikai államban megállapították, hogy az egészségügyi szolgáltatóknak szinte lehetetlen kifizetniük a megemelkedett biztosítási díjtételeket (ezt a megengedhetőségi problémának (affordability) nevezik).15 A másik 26 államban is krízis közeli a helyzet, mint például Nyugat-Virginiában, New Yerseyben, Floridában, Pennsylvaniában, Mississippi államban, Illinois, Missouri és Texas államban, ahol az orvosok részleges munkabeszüntetéssel jelezték, hogy a biztosítási díjtételek növekedése miatt az orvosi felelősségbiztosítást nem tudják megvásárolni. Vannak olyan egészségügyi szolgáltatók is, akik részleges vagy végleges bezárással fenyegetőztek, különösen, ami a sürgősségi ellátó részleget, a szülész-nőgyógyászatot illeti.

Különlegessé teszi a helyzetet Amerikában, hogy ez nem az első orvosi felelősségbiztosítási krízis. A ’70-es és a ’80-as években már szembesültek vagy elérhetőségi (availability) vagy megengedhetőségi krízissel (az elérhetőségi krízis a csekély számú biztosító miatt az orvosi felelősségbiztosítási szerződés megkötésének a nehézségét jelenti). Egyes szakértők szerint a mostani krízis azonban a legnagyobb, mert mind megengedhetőségi, mind hozzáférhetőségi krízis egyszerre. Bizonyos amerikai államokból egyszerűen eltűntek az orvosok, legalábbis azokból az ágazatokból, ahol a kártérítési perek száma a legnagyobb, és a díjtételek a legmagasabbak (például Floridából a szülészek és nőgyógyászok).16 Az orvosok ui. gyógyítani szeretnének, nem pedig pereskedni.17 Nem véletlen, hogy a 2003 márciusában Amerikában készített felmérés szerint a megkérdezett felnőttek több mint fele (58%-a) arra voksolt, hogy fogadjanak el egy olyan új törvényt, amely az orvosi felelősségbiztosítás díjtételeit csökkenti, és korlátozza a kártérítési összegek nagyságát.18 A felmérés további érdekessége volt, hogy a megkérdezettek 59%-a szerint az orvosi műhibaperek veszélyeztetik az egészségügyi szolgáltatásoknak a minőségét, és a megkérdezettek kétharmada voksolt arra, hogy több esetben olyankor is folynak kártérítési perek az egészségügyi szolgáltatókkal szemben, amikor nem történt orvosi mulasztás. A megkérdezettek kinyilváníthatták véleményüket arra vonatkozólag is, hogy mennyiben korlátoznák a kártérítési összegeket, és az eredmény szerint körülbelül 250 ezer dollár lenne az a limit, amit a megkérdezettek elfogadhatónak tartanak egy adott orvosi műhibával kapcsolatos kártérítési perben. Ezt a széleskörű állampolgári támogatottságot alapul véve talán nem meglepő, hogy George Bush amerikai elnök második megválasztása során a jogalkotási program egyik kulcspontjának nevezte a szerződésen kívül okozott károkra vonatkozó jogszabályi környezet megváltoztatását.19 Ezen változások középpontjában az orvosi műhibaperekben elérhető kártérítési összegek maximalizálása áll. Sokan megkérdőjelezik azonban Bush elnök kísérleteinek a sikerességét, hiszen az amerikai ügyvéd lobbi nyilván nem örül ennek a javaslatnak, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez a gyümölcsöző kártérítési üzlet ne szűnjön meg. Lehetséges azonban, hogy az ügyvéd lobbi ellenállása kevés lesz a jogalkotási lépések megakadályozásához, mert az Amerikai Egyesült Államokban soha nem látott mértékig megnőttek az egészségügyi kiadások (a GDP 13%-át is meghaladták), amely százalékos értékbe a kártérítési összegek is beleszámítanak.20 A kártérítési perekben elérhető kártérítési összegek csökkentése mellett, érzékelhető az az igény is, hogy az egyezségek aránya növekedjen, azaz növelni lehessen a nem peresített ügyek számát. Jelenleg is csak a problémás ügyek 6%-a éri el a bírósági szakaszt, azonban ezen számadat csökkentésétől is nagyban várják a helyzet konszolidációját.21

A nemzetközi kitekintés kapcsán említésre került, hogy a felróhatósági elven működő rendszerek mellett működnek a nem felróhatósági alapon működő megoldások is. Ezek Svédországban, Dániában, Finnországban és Norvégiában érvényesülnek Európában. Ezeknek a rendszereknek a lényege, hogy az egészségügyi szolgáltatást nyújtók önkéntes szerződéses kapcsolatba lépnek a biztosítóval egy harmadik személy javára szóló balesetbiztosítás létrehozásával. A betegnek a kórházi kezelés során keletkezett összes egészségügyi kárát olyan balesetnek tekintik, amely a biztosítási szerződés hatálya alá tartozik, és a biztosító egy meghatározott összegű kifizetést teljesít a károsultnak. Ezzel a megoldással elkerülik a polgári jogszabályok szerinti perelést, a felróhatósági teszt vizsgálatát, és az eljárás során elegendő annak a bizonyítása, hogy a beteget kár érte és ez a kár összefüggésben van az elvégzett egészségügyi szolgáltatással.22 Ezekben az esetekben értelemszerűen sokkal több esetben kerül sor kártérítés kifizetésére, mint a hagyományosnak tekinthető, a felróhatóság elvén alapuló polgári jogi rendszerekben.23 Tekintettel azonban arra, hogy az ügyek elbírálása sokkal gyorsabban zajlik, az egészségügyi igazságügyi szakértők bevonásával járó költségek és a jogi szolgáltatás költségei nem terhelik az egészségügyi szolgáltatót, az összköltségek mégis alacsonyabbak.24 Svédországban például 50%-kal több igényt érvényesítenek, mint az Egyesült Államokban, az így kifizetett költségek mégis sokkal kedvezőbben alakulnak, csak az egészségügyi ellátás összköltségének 0,16%-át teszik ki.25

1	Hope (2004) 3. oldal.
2	Ibid, 9.oldal: State Claims Agency a hivatal, amely a kárrendezésért felelős.
3	A pay-as-you-go rendszer lényege, hogy a nyugdíjakat a befizetésekből finanszírozzák, tehát nincsen ún. tartalékképzés.
4	Faure–Koziel (2001) 291.
5	Duté (2003) 86.
6	Vö: Faure–Koziel (2001).
7	Hope (2004) 8.
8	Hope (2004) 14–15.
9	Grace–Quéau (2002) 8.
10	Hope (2004) 3.
11	Hope (2004) 7.
12	Vö.: Dósa (1996) 6.
13	Ibid, 6.
14	Kath (2004) 1.
15	Mello (2003) 1.
16	Roberts (2002) 2.
17	Roberts (2003) 30.
18	Health Care Poll, The WSJ. online, 2003: 2.
19	The Economist 2005. január 26-i cikk: The war on tort.
20	Newman (2002) 1.
21	Brazeau (2001) 45.
22	Vö.: Dósa (1996) 6.
23	Duté (2003) 87.
24	Weltner-Körmendi (1999) 40.
25	Dósa (1996) 6.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero