Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

1.5. Az orvosi felelősség orvosszakértői elemzésének általános szempontjai

A gyógyítás célja, az orvosi hivatás tartalmának megfelelően, a beteg egészségének a helyreállítása, életminőségének javítása, életének megmentése. Sajnálatos tény, de természetszerű, hogy a szándék nem minden estben valósítható meg. Az orvosi ténykedéssel kapcsolatban bekövetkező egészségkárosodás és halál eseteinek egy része az orvosi foglalkozás általános veszélyességére is visszavezethetők, míg más része felveti a különböző felelősségi formák megvalósulásának lehetőségét.

Orvosi tevékenységgel kapcsolatos egészségkárosodás vagy halál létrejöhet

a beteg, illetve betegségének okából (a helyes orvosi tevékenység ellenére, orvosilag el nem háríthatóan),
az orvosi tevékenységgel összefüggésben (az orvosi foglalkozás általános veszélyessége, kockázatos volta következtében, végső soron a betegség miatt),
az orvos valamely olyan tévedésének vagy hibájának okából, amelyért nem felelős,
az orvos felelősségét megvalósító, valamely tévedésének vagy hibájának okából. (Szuchovszky Gyula)

Az orvos olyan foglalkozás gyakorlója, melynél a szakma szabályainak (beleértve gondossági kötelmét) szigorú betartása mellett is fennállhat a beavatkozás kockázatának lehetősége. A kockázat általánosában valamely tevékenységgel, cselekvéssel szükségszerűen együtt járó eredménytelenség, károsodás vagy veszély bekövetkezésének lehetőségét jelenti. Az egészségügyi törvény 129. § (2) bekezdése szerint „az orvos csak olyan terápiás vagy vizsgálati módszert, alkalmazhat, amelynek a kockázata kisebb az alkalmazás elmaradásával járó kockázattal, illetőleg, ha a kockázat vállalására alapos ok van, és ahhoz a beteg e törvény szabályai szerint tájékozott beleegyezésését adja”.

Az orvosi tevékenység kockázatát maga a beteg kénytelen vállalni, még akkor is, ha a jogi kockázat megoszlik az orvos és a beteg között.

Az orvosi tevékenység kockázatának körébe tartozik minden olyan egészségkárosodás vagy halál, amely

a tevékenységnek nem szükségszerű velejárója,
bekövetkezése ezért előre nem látható,
ezért eleve nem hárítható el,
az orvosi hivatás szakmai szabályainak mindenben megfelelő, gondos tevékenysége mellett következett be.

A beteg károsodásához vagy halálához vezető esetekben mindig felmerül az orvos és/vagy a vele jogviszonyban álló egészségügyi szolgáltató (intézmény) felelősségének kérdése. Az előbbire nézve természetes személyként a büntetőjogi, az utóbbira csak a kártérítési felelősség vonatkozásban. E megállapítás alól kivétel, amikor az ellátó orvos egyben az egészségügyi szolgáltató tulajdonosa is, hiszen akkor mindkét felelősségi forma érvényesülése szóba jöhet. Általános bírói gyakorlat, hogy amennyiben az orvos foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége jogerősen megállapítást nyer, úgy az egészségügyi szolgáltató kártérítési felelőssége is megáll. Felmentés esetén a fentiek szerinti kártérítés viszont nem kizárt, megállapíthatást nyerhet. A két felelősségi forma között számos azonosság mellett jelentős különbségek is vannak.

A kártérítési felelősség feltételei a következők: a beteg károsodásához vagy halálához vezető körülményeknek az orvosnak, illetve az egészségügyi szolgáltatónak (intézménynek) felróhatóan jogellenes (hibás, téves) magatartásából kell eredniük, melyeknek összefüggésbehozhatóaknak kell lenni a káros eredménnyel. Ha ez, vagy az okozati összefüggés körében legalább a gyógyulás, életben maradás esélyének csökkenése egyértelműen megállapítható, akkor az, megfelelő jogi következményekkel (vagyoni és nem vagyoni kár megtérítése) jár.

A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 339. §-a szerint ugyanis:

„Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az, az adott helyzetben általában elvárható”.

A kártérítési felelősség megállapításának együttes feltételei tehát: a tényleges kár, a jogellenesség és a felróhatóság, továbbá azok objektív okozati összefüggése a kárral, és abban már a károsodás esélye elkerülésének csökkenése is. Bármelyikük hiánya esetén a kártérítési felelősség nem állapítható meg.

Jogellenes károkozás esetén tehát kártérítési jogunk vélelmezi a felróhatóságot, mely alól alperesnek kell kimentenie magát. A személyiségi jogok (mint élet, testi épség, egészség, stb.) megsértése felróhatóság esetén, önmagában is megalapozzák a kártérítési felelősséget. Annak körében az okozati összefüggés megállapításához, elegendő már az életben maradás, a testi épség, egészség esélyének csökkenése is.

Az orvos büntetőjogi felelősségének feltétele a gondatlanul vétkes, jogellenes (hibás, téves) orvosi ténykedés, és az okozati összefüggés, de ennek körében még kár sem szükséges. Elegendő már egy konkrét személyre nézve keletkező tényleges veszélyhelyzet is. Amennyiben egészségkárosodás vagy halál az eredmény, úgy csak a büntetési tételek súlyosabbak, határai mások. Ellentétben viszont a kártérítéssel e felelősségi körben mindent a hatóságnak (rendőrség, ügyészség) kell bizonyítania. Amennyiben ez nem bizonyítható, úgy személyében nem lehet felelős a veszélyhelyzetért, sem az eredménytelenségért és a káros következményekért.

A diagnosztikus tévedés lehet objektív (nem felróható, nem vétkes), és ekkor sem kártérítési, sem büntetőjogi felelősséget nem keletkezett. Lehet viszont szubjektív (felróható, vétkes), mely esetben azokat megalapozza. Bár e körben nem a szakértő dönt, de véleményében foglaltak a döntés alapját képezhetik.

Mindkét esetben a felróhatóság, illetve a vétkesség körében kizárólag a hatóság dönt. Az előbbire nézve a bíróság, az utóbbiban, a vádemelés vonatkozásában az ügyészség. Az ítélet meghozatalánál a bíróság. Az előzőkben említett egyéb tényállási elemek vonatkozásában a hatóság, bíróság az ügyben keletkezett kirendelt orvosszakértői-, szakközreműködői vélemények, okirati bizonyítékként értékelendő szakorvosi vélemények mérlegelésével határoz.

Az előzőkben használt jogi terminológiák kifejtése

A jogellenesség olyan objektív kategória, amely független a felelősség egyéb feltételeitől, így a felróhatóságtól. Jogellenes a magatartás, ha szemben áll a tárgyi joggal, megakadályozza az abból fakadó alanyi jogosultság vagy kötelezettség érvényre jutását.

Jogellenes az, az orvosi magatartás, amely sérti az egészségügyi jogszabályokban, szakmai-foglalkozási szabályokban foglalt, feltétlen érvényesülést kívánó bármely rendelkezést.

Az egészségügyi jogszabályok elsősorban az orvos jogait és kötelességeit, az orvosi munka kereteit határozzák meg. Számosak ezek közül kifejezetten szakmai szabályokat írnak elő, normatív jelleggel (pl.: védőoltások alkalmazásának szabályai stb.). A foglalkozás szakmai szabályai töltik ki tartalommal a jogszabályi kereteket.

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény az orvostudomány mindenkori állásának megfelelő eljárás követését, az elvárható gondosság betartását kötelező erővel rendeli. Okszerűen következik ebből, hogy a jogellenességet a szakmai szabályok megszegése is megalapozza.

Általánosan elfogadott álláspont szerint – tág értelmezésben – szakmai szabálynak kell tekinteni mindazt az ismeretanyagot, amelyet az orvostudomány egésze reprezentál és melyet az

orvosegyetemi, jelenleg használatos tankönyvek,
egyetemi előadások és azok jegyzetei,
ellenőrzötten kiadott szakkönyvek, szakfolyóiratok,
orvosi szakcsoportok írásban megjelent állásfoglalásai,
az egészségügy országos intézetei által kiadott módszertani levelek,
gyógyszergyáraknak a gyógyszerekhez mellékelt utasításai tartalmaznak.

Az orvos ténykedése mindaddig az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelő, ameddig az alkalmazott gyógymód, gyógyító eszköz és orvostudomány adott állásának megfelel.

A szakmai szabályok megszegésének jelentős része nem tételes szabályozás. Az orvosi foglalkozás szakmai szabályai sem képesek mindent, minden helyzetre, módozatra, és változatra kiterjedően előre pontosan rendezni. Adott szakkérdésben különböző szakmai felfogások, orvosi iskolák lehetnek, sőt – „az orvosi gyakorlatban szinte minden eset más és más, egymástól eltérő eljárás lehet célravezető a beteg szervezeti sajátosságai, különböző reakciói miatt az egyik vagy másik esetben” (Szuchovszky Gyula) A gyógyítás szabadságát – az egészségügyi törvény által meghatározott korlátok között – a jog el is ismeri.

Az egészségügyi törvény és végrehajtási rendelete, valamint Törő Károly és Martini Jenő közlései alapján a jogellenes orvosi magatartások alábbi csoportosítását adhatjuk:

1.) Jogellenesnek minősül azon orvosi tevékenység, amely annak személyi, tárgyi feltételeire és az orvos személyes teljesítésére vonatkozó előírások megsértésével történik. Ez megvalósul akkor:

ha az intézmény nem biztosítja, hogy a beteg gyógykezelését olyan orvos végezze, aki a szükséges ténykedés elvégzésére képes, megfelelő képzettséggel és gyakorlati készséggel rendelkezik,
amennyiben nincsenek meg az orvosi működés tárgyi feltételei, hiányoznak a szükséges gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök, műszerek, korszerű berendezések, a megfelelő helyiségek, műtők, eszközök,
ha az orvos az ellátásba került beteg, betegségének lefolyását, állapotának alakulását személyes vizsgálattal folyamatosan nem ellenőrzi,
ha nem végzi el az orvos személyesen a beteg szükség szerinti vizsgálatát és ennek keretében a beteg részletes kikérdezését panaszairól, a kórelőzményről és betegsége tüneteiről,
akkor, ha az orvosnak a kórisme megállapításához, vagy a beteg szakszerű vizsgálatához, gyógykezeléséhez megfelelő szakismerete vagy gyakorlati tapasztalta nincsen, és nem kéri kellő szakismerettel és tapasztalattal rendelkező orvos, szakorvos véleményét, tanácsát, illetve közreműködését,
vagy ha a körülmények ezt nem teszik lehetővé, illetve az orvosnak megfelelő felszerelés, egyéb feltételek hiányában a szükséges vizsgálat elvégzésére, megfelelő gyógykezelés nyújtására nincs lehetősége, és ennek ellenére a beteget erről nem tájékoztatja, nem irányítja megfelelő orvoshoz, egészségügyi intézményhez.

2.) Megvalósulhat a jogellenes orvosi tevékenység az orvosi vizsgálattal, gyógykezeléssel és a gyógymód megválasztási szabadság korlátainak túllépésével kapcsolatban is.

Ez megvalósul:

amennyiben az orvosi vizsgálat nem terjed ki a beteg minden panaszára és a vizsgálat során észlelt minden kóros tünetére,
ha a beteget az adott lehetőségek között nem az orvostudomány mindenkori állásának, a beteg egyéni adottságainak, valamint betegsége szakának megfelelő gyógykezelésben részesítik,
vagy nem a legcélravezetőbb vizsgálati módszereket, gyógymódokat és gyógyító eszközöket alkalmazzák,
valamint, ha nem teszik meg mindazon intézkedéseket, amelyek a betegség megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek.

3.) Jogsértést jelent, ha olyan eljárást, beavatkozást, műtétet alkalmaznak, melynek kockázata nagyobb annak elmaradásával járó kockázatnál.

4.) Jogellenes, ha az orvosi gyakorlatban még kellően ki nem próbált vizsgálati vagy gyógyító új eljárást az egészségügyi törvényben foglalt feltételek hiányában alkalmaz, és az késlelteti a kipróbált eljárástól várható eredményt, tudományosan nem támasztható alá, alkalmazáshoz, ellenőrzéshez, értékeléshez a feltételek hiányoznak, vagy alkalmazásához a beteg (illetve törvényes képviselője vagy hozzátartozó) hozzájárulását nem bírja.

5.) Akkor is jogellenes az orvos ténykedése, ha olyan gyógyszert rendel és alkalmaz, amely hatóanyagainak hatását, javallatait és ellenjavallatait, alkalmazásának, adagolásának, valamint káros mellékhatásait és azok elhárításának módját nem ismeri.

A jogellenesség megítélésénél fő kérdés, hogy az adott magatartás sérti-e a tételes jogot, a vétkességnél pedig, hogy az elkövető akaratilag, tudatilag hogyan viszonyult az adott cselekvéshez vagy mulasztáshoz. A két fogalom viszonyát az jellemzi, hogy a jogellenes cselekmény elkövethető felróhatóság, vétkesség nélkül, a vétkesség viszont mindig feltételezi a jogellenességet.

Az egészségügyi jog elfogadott alapelve, melyet az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény is rögzít, hogy minden orvosi beavatkozás, vizsgálat csak akkor jogszerű, ha a beteg a megfelelő mennyiségű és minőségű tájékoztatásra alapozva beleegyező döntését meghozta (ez az ún. tájékozott beleegyezés elve). A törvény szerint a beteg, ha azt kéri, jogosult a számára egységesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra. A betegtájékoztatás kérdése leggyakrabban képezi polgári peres eljárás tárgyát.

Orvosi tévedés és hiba

Tévedés és hiba az élet minden területén, így az orvosi tevékenység eseteiben is előfordul. Sajátos helyzet alakult ki az orvosi működés során, amikor az orvos a beteg egészségével, testi épségével, életével összefüggő tevékenységet végez, mert akkor az általa elkövetett hiba vagy tévedés veszélyes következményekkel is járhat.

Az objektív és szubjektív okokra visszavezethető tévedés és hiba az orvosi ténykedés bármely területéj előfordulhat. Objektív okból, nem az orvos személyéből eredően, állhatnak elő azok a helyzetek, amelyek a betegség, vagy a tevékenység külső körülményeivel összefüggésben, az orvos leggondosabb tevékenysége ellenére, mintegy az orvosi tevékenység általános veszélyességével kapcsolatban, bizonyos fokig a kockázat részeként jöhetnek létre. Az orvosi felelősség akkor egyértelműen kizárt, ha az objektív okra visszavezethető hiba vagy tévedés következményeit időben és helyesen felismerték, majd a további szövődmények elhárítása érdekében a szakma szabályainak megfelelően, célszerűen beavatkoztak. A tévedés vagy hiba szubjektív ok miatt akkor keletkezik, ha az orvos saját személyiségéből eredően azért tévedett vagy hibázott, mert nem a tőle elvárható körültekintéssel vagy gondossággal járt el. Az ilyen esetek megvalósíthatják a foglalkozási szabályszegést. Amennyiben az orvosi felelősség egyéb feltételei is fennállnak, akkor az orvos, magatartásáért felelősséggel tartozik.

Az orvos csak akkor vonható büntetőjogi vagy polgári felelősségre, ha bűnösség (gondatlan vétkesség) – polgári jogi felelősség eseteiben felróhatóság – terheli.

Az orvos bűnössége – foglalkozás körében – a gondatlanság formájában állhat fenn.

Gondatlanságból – Btk. 14. § megfogalmazása szerint – az cselekszik,

„- aki előre látja magatartásának káros következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában, úgyszintén az is,
aki e következmények lehetőségét azért nem látja előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztja.”

A gondatlanságnak ez a két alakzata – a luxuria és a negligentia – egyaránt előfordulhat, illetve az orvos mindkét alakzatban megvalósíthatja a veszélyeztetés bűncselekményét.

Az orvosi felelősség orvosszakértői véleményezése

A Be. 99. § (1) bekezdése szerint „Ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, szakértőt kell igénybe venni”. A polgári eljárás vonatkozásában lényegében ugyanezt tartalmazza a Pp. 177. §-a.

Az igazságügyi orvosszakértő alkalmazására általában akkor kerül sor, ha a személy életével, testi épségével vagy egészségével, illetőleg halálesettel kapcsolatosan vagy egyéb kérdésben, orvosi szakismeretre van szükség.

A szakértő a büntető és polgári eljárásban a tényállás felderítésében szakértelmével segíti az eljáró hatóságot. Működését a 2005. évi XLVII. törvény az igazságügyi szakértő tevékenységről, határozza meg. E törvény felhatalmazza az igazságügyi minisztert az igazságügyi szakértőkről szóló rendelet kiadására, valamint arra, hogy az érintett miniszterrel egyetértésben rendelettel állapítsa meg a szakértők szakterületének besorolását, és az ahhoz kapcsolódó képesítési és egyéb szakmai feltételeket. Az igazságügyi orvosszakértők vonatkozásában, az alábbiakban foglaltak érvényesülése érdekében kívánatos lenne, ha ez oly módon történne, hogy a per főtárgyának megfelelő szakorvosi területre nézve csak olyan a névjegyzékben szereplő igazságügyi orvosszakértő lenne kirendelhető, aki:

az adott szakterületen szakorvosi képesítéssel, valamint arra nézve érvényes MOK működési engedéllyel („regisztrált” jelző használatára jogosultsággal), kellő elméleti ismerettel, gyakorlati tapasztalattal rendelkezik.

Amennyiben a megfelelő szakértő kirendelésére bármi okból lehetőség nincs, úgy a névjegyzékben szereplő, az igazságügyi orvostan szakterületére begyjegyzett igazságügyi orvosszakértőnek -az előző bekezdésben foglaltak szerint szakközreműködők bevonása jogszabályi kötelezettséggé kellene tenni.

A hivatkozottaknak megfelelő szakközreműködői véleményben foglaltak kötnék a kirendelt szakértőt, és véleményeltérésük esetén legfeljebb más szakközreműködő bevonására lenne lehetősége.

A fentiekkel elkerülhetők lennének az olyan és hasonló extrém esetek, melyekre csak egy példát említek: A per fő tárgya kizárólag szülészeti volt. Az igazságügyi orvostan szakorvosa került kirendelésre. Ezért szakközreműködőként gyakorló, nemzetközi viszonylatban elismert szülész egyetemi tanárt vont be. Véleményük alapvető kérdésekben különbözött. A Be hatályos szabályai csak a kirendelt szakértői véleménye lehetett irányadó.

Az előzőkben foglaltak bizonyos további megszorítással lényegüket tekintve azonosak az igazságügyi szakértőkről szóló 2/1988 IM rendelet 57. §-ának felhatalmazása alapján kiadott, és a Népjóléti Közlöny 1988. évi 12. számában közzétett, az igazságügyi orvosszakértői tevékenység személyi és tárgyi követelményrendszeréről szóló Országos Igazságügyi Orvostani Intézet állásfoglalásával, ami a kirendelő szerv számára tájékoztatásul szolgál, a szakértő irányában pedig foglalkozási szabálynak minősül. Más kérdés, hogy 18 év tapasztalata alapján aggálytalanul állítható, hogy e körben erősen szórt úgy a kirendelő szerv (hatóság, bíróság), mint a szakértők gyakorlata is.

Továbbá a 2005. évi XLVII. törvény igazságügyi szakértésről végrehajtási szabályai a Pp. és a Be. megfelelő törvényhelyeinek módosítását is igényelnék.

Az orvosi felelősségnek az igazságügyi orvosszakértőnek a munkájában, magatartásában is tükröződnie kell. Az orvosszakértői tévedés vagy hiba társadalmilag akár súlyosabb következményekkel is járhat, mint a gyógyító orvos tévedése vagy hibája, mert egy-egy ember sérelmén, kárán túlmenően össztársadalmi érdekeket sérthet, félrevezetheti a bűnüldözést, vagy nehezíti a vizsgált ügy felderítését, és akár az orvos egzisztenciájának veszélyeztetésével is járhat. A minden részletre kiterjedő orvosszakértői vélemény része a jogbiztonságnak.

Az igazságügyi orvosszakértőre is vonatkoznak az orvosi felelősség általános szabályai, de bizonyos vonatkozásban attól eltérnek. Tevékenységét szabályszerűen az orvosi foglalkozás és a szakma szabályainak megfelelően kell végezni. A felelőssége lehet etikai, fegyelmi, polgári jogi és büntetőjogi.

Elengedhetetlen társadalmi érdek, hogy az orvosszakértői vélemény mindenben helytálló, objektív és tudományosan megalapozott értékű legyen.

A szakértői véleményben előfordulhatnak eltérő egyéni vagy szakmai állásfoglalások, akár tévedések, ezek miatt a szakvélemény azonban még nem lesz hamis. Büntetendő cselekmény az, ha az ügy valamely lényeges körülményére vonatkozóan úgy állít a szakértő valótlanságot, hogy a vélemény következtetései nyilvánvalóan hamisak, valótlanok és ezek szándékos elkövetése, határozottan megállapítható.

Minden orvosszakértői szakvéleménnyel szemben általános szakmai követelmény, hogy az

természettudományosan megalapozott legyen,
hivatkozott tapasztalati tételei a valóságnak megfeleljenek, illetőleg elfogadhatók legyenek,
a felhasznált vizsgálati módszer a feltett kérdés eldöntésére alkalmas legyen,
a véleményben közölt megállapítás a leletből következzék, ne a már ismert nem kívánatos végeredményből következetesen, hanem arra adjon választ, hogy ott és akkor dönthetett-e úgy, ahogyan döntött, tehette-e azt, amit tett, (Ugyanis amennyiben kér egyaránt lehetséges döntés, tevés közül csak utólag, a végeredmény ismeretében derül ki, hogy a másik lett volna a célszerűbb, azért az orvos felelős nem lehet.)
vegye figyelembe az adott helyzetet, körülményeket, személyi és tárgyi feltételeket,
meggyőzően indokolt, dokumentált és kellően világos legyen,
kialakításánál tartsák be a szakértői hivatás szabályait.

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 238. §-a (2) bekezdésének a.) pontja úgy rendelkezik, hogy a hamis tanúzásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni arra, aki mint szakértő hamis szakvéleményt vagy mint szaktanácsadó hamis felvilágosítást ad. Ezek szerint a hamis szakvélemény adása bűncselekmény tényállását valósítja meg. A Btk. 238. §-ának (6) bekezdése, a gondatlanságból elkövetett hamis tanúzást is büntetni rendeli. A büntetőjogi szabályok köréből megemlítendő, hogy az igazságügyi orvosszakértő hivatalos eljárása körében hivatalos személy.

Az orvos bűnösségének (vétkességének) kérdése az orvosszakértő elemzése körén kívül esik. A bíróság, nyomozóhatóság mégis igényli, és figyelembe veszi az orvosszakértő erre vonatkozó véleményét. Az okozati összefüggés vizsgálata, a foglalkozási szabályszegés tényének megállapítása orvosszakértői feladat.

A szabad bizonyítási rendszer elveinek megfelelően a bíróság – akárcsak egyéb szakértői vélemények esetében is – a szakértői véleményt, illetve véleményeket mérlegeli és attól eltérő álláspontra is helyezkedhet, de ez esetben indokolási kötelezettsége van.

Az orvosi tevékenység gyakorlatában fontos fogalom a „tőle elvárható figyelem vagy körültekintés”. A fogalom nem egyszerűen az orvos személyes képességeit, hanem egyúttal a társadalomban betöltött szerepét, a társadalomnak vele szembeni elvárását is magában foglalja. Ebben az összefüggésben mindenekelőtt az elemezendő, hogy az orvostól, mint a társadalmi kötelezettségek hordozójától milyen magatartás volt elvárható. Az orvos döntése mindenkor szakmai tudásából, tapasztalatából és lelkiismeretességéből tevődik össze. Klasszikus tömörséggel fogalmazta ezt meg Taylor: „The law in its relations to physicians” c. munkájában: „He must have a resonable degree of knowlidge, skill and experience; he must exercise ordinary care and diligence he will use his best judgement in all cases of doubt” („Rendelkezzék a tudás, az ügyesség és a tapasztalat kellő mértékével, gyakorlatban fejtse ki a szükséges gondosságot és szorgalmat, kétesesetekben a legjobb meggyőződése szerint járjon el”).

Az elvárhatóság vagy előrelátás tisztázása, a gyanúsított vagy vádlott magatartásának megítélése, nem orvosszakértői feladat. Az ügy összes körülményeinek összefüggő végleges értékelése bíróság hatáskörébe tartozik.

A jog amikor elvárhatóságról beszél, a társadalom és a szakma által elvárt, illetve megfogalmazott magatartásformát kíván, ennek elmaradásakor szankciókat alkalmazhat. A büntetés nem annyira megtorló, mint visszatartó jellegű. A jog, az eljárásban nem a hibáért vagy annak következményeiért, tevékenységének eredménytelenségéért teszi felelőssé az orvost, hanem azt vizsgálja, hogy az adott körülmények között megtett-e mindent, ami tőle személy szerint elvárható volt, hogy a káros következmény ne jöjjön létre.

Az orvosi működés során további jogi követelmény az „előrelátás”, ezért azt is tényként kell elfogadni, hogy a betegség kimenetelét, az adott betegség mellett, a beteg szervezetének sajátosságai és más előre nem látható körülmények is befolyásolják. A beteg szervezetének, az általánostól eltérő tulajdonsága, előre nem látható, ezért az orvosi tevékenység kockázatának körébe vonható. Az eredményes orvosi tevékenység, a helyes kórisme és a megfelelően alkalmazott terápia függvénye, de mindig lehet kockázata más, előre nem látható, a beteg egyéni sajátosságaiból adódó körülménynek is.

A gyakorlat azt mutatja, hogy ezekben az esetekben – a beteg hozzátartozói – figyelmen kívül hagyva az előre nem láthatóság elvét, a nem kívánt eredményt, vagy annak elmaradását a „post hoc ergo propter hoc” elve alapján az orvosi tevékenységgel hozzák okozati összefüggésbe.

A foglalkozási szabályszegés kérdésének vizsgálatánál, személyre és esetre konkretizálva, azt a kérdést kell eldönteni, hogy az orvostól az adott esetben milyen magatartás, figyelem és körültekintés lett volna elvárható. A „tőle elvárhatóság” szubjektív kategória, mert egyedi, egymástól eltérő, hogy egy-egy adott esetben mi volt elvárható az orvostól. A kérdés tisztázása sokrétű felelősségteljes és megalapozott orvosszakértői vizsgálatot, a követelményeknek megfelelő szakértői véleményt kíván.

Az egyéni felelősség elvéből következik az is, hogy azokban az esetekben, amelyekben valamely orvosi tevékenységet, beavatkozást team végez, szintén az egyéni felelősség elve kell, hogy érvényesüljön. Nem lehet, tehát pl. közösen felelősség tenni egy műtétet végző csoportot a műtét közben elkövetett valamely hibáért vagy az ebből eredő károsodásokért, hanem egyenként kell vizsgálni, hogy a csoport tagjai közül ki követte el a hibát, illetve ez az elkövetés bűnös volt-e vagy sem. Ebben a körben is a tőle elvárhatóság vizsgálata alapján dönthető el, hogy a sebész, az asszisztens, az anaesthesiologus, a műtős vagy éppen valamely műszer kezelője követte-e el a hibát, és ez bűnösen történt-e vagy objektív okokból, bűnösség nélkül.

A hazai egészségügyi rendszerünkben, mind a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény szerint, mind az egyéb jogviszonyokban foglalkoztatott orvosok, egészségügyi szakdolgozók vonatkozásában, a főnök-beosztotti viszony, a diszpozíciós jog és végrehajtási kötelezettség, valamint az érte való felelősség kérdése, elméletileg egyszerű, a büntetőeljárásokban gyakorlatilag kényes. Ugyanígy merül fel az ügyeletvezető, az ügyeletes szakorvos, és az egészségügyi szakdolgozó felelőssége is. Perstatisztikai adatok bizonyítják, hogy ezek mérlegelése nélkül mindig a beosztott, a helytelen utasítást végrehajtó lehet a gyanúsított és kerülhet a vádlottak padjára. Az utasítás megtagadása, sőt néha akár csak annak dokumentálása esetén pedig munkahelyén kerül hátrányos helyzetbe. Bár a szakértőknek nem jog, hanem szakkérdésekben kell véleményt adni, de abban, adott esetekben az e helyen felvetett kérdéseket se kerüljék meg. Ilyen körülményekre utaló adatok szinte alig találhatók a kirendelt szakértői véleményekben.

Az orvosi tevékenységgel összefüggő polgári peres eljárások, a kártérítési perek ugrásszerű elszaporodása hívta fel a figyelmet az orvosi felelősségbiztosítás jelentőségére. Az egészségügyi intézmények és az orvosok egyre inkább érdekeltté, illetve az egészségügyről szóló 1997 évi törvényben foglaltak alapján szektorsemlegesen, működési feltételként, kötelezetté válnak, a tevékenységüket és személyüket védő felelősségbiztosítás megkötésére. A napjainkban sajátos helyzet alakult ki, mert megnőtt a biztosító kockázata, a profitorientált biztosító, várhatóan felmondja és a kockázathoz képest, új szerződésre, a biztosítási díj emelésére kényszeríti a intézményeket, sőt egyes esetekben nem is szerződik velük. Szerződéskötési kötelezettsége ugyanis jelenleg csak az egészségügyi szolgáltatóknak van, a másik felet, a biztosítót viszont semmi nem kötelezi. Ezen változtatni kell. Hasonlóan a kötelező gépjármű felelősségbiztosításhoz a biztosítók irányában is törvényben szerződéskötési kötelezettséget kell keletkeztetni.

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény, valamint ennek végrehajtását tartalmazó kormány és miniszteri rendeletek az egészségügyi ellátórendszer működése szempontjából alapvető jelentőségűek. A megalapozott keresetek meghatározó része az alperesi intézmény személyi és tárgyi feltételeivel áll okozati összefüggésben. A kártérítési perek és a bíróság által megítélt kifizetett biztosítói kárösszeg évről évre, folyamatosan növekvő tendenciát mutat. A változás irányában kedvező elmozdulás, elsősorban a működési feltételek általános javításától várható. Az egészségügyi törvény ugyanis általánosságban szól (GDP függő) arról, hogy a megváltozott elvárások teljesítéséhez milyen anyagi források rendelendők, amelyek biztosítják az új követelményekhez igazodó működést, a betegek alkotmányos és törvényes jogainak megvalósítását. Azt a tényt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy

„Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként megállapította, hogy az 1996. évi LXIII. törvény (az ún. kapacitás törvény) végrehajtása során a meghatározott és finanszírozási szolgáltatásokat meghaladó ellátási szükségletet is teljesíteni kell” (Alkotmánybíróság 54/1996. (XI.30.) határozat).

A magyar jogrendszerben az egészségügyi ellátással összefüggően fennálló felelősségi formák, és azok kapcsolata a különböző érdeksérelmekkel egyértelműen megállapítható. A beteg gyógykezelésére elsődlegesen a kezelőorvos tartozik felelősséggel, aki a beteg adott betegségével összefüggő vizsgálati s terápiás munkatervet meghatározza, majd a beavatkozásokat a tőle elvárható gondossággal végzi. Az új egészségügyi jogalkotás – 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről – azt a célt is szolgálja, hogy az egészségügyi ellátó rendszer ágazati szabályai, majd harmonizáljanak az Európai Unióban hatályos jogszabályokkal. A tőle elvárhatóság elvének maradéktalan gyakorlati megvalósításához, az egészségügy valamennyi szintjén a rendszert fenntartó államnak, az objektív feltételeket az állampolgárok alkotmányos jogai alapján jelentősen javítani kell. Az egészségügyi ellátás és annak kapcsolata a társadalombiztosítási rendszerhez, maghatározóan függ az ország gazdasági lehetőségeitől. Egyértelműen kell tehát megfogalmazni, hogy az adott szerkezetben és színvonalon a fenntartó milyen egészségügyi szolgáltatási, illetve ellátási rendszert tud biztosítani és működtetni.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero