Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség


2.1. Az orvosetika rövid történeti áttekintése

Hippokratész (Kr.e. 460-377.) kora legnagyobb, kimagasló orvos személyisége, aki az addigi vallási alapokon nyugvó orvoslással szakítva, az embert és környezetét, mint egységest szemlélve a gyógyítást új alapokra helyezte. Az általa, illetve a nevével fémjelzett eskü (általánosan elfogadott nézet szerint az eskü ugyan Hippokratész korából származik, azonban egy szűkebb körű orvoscsoport alkotása) ugyan nem az egyetlen, de minden bizonnyal az orvostudomány leghíresebb fogadalma. Korábban, és még hosszú ideig ismeretlen volt az eskü, mivel pl. az abortusz, öngyilkosság, az eutanázia tilalma ellentétben állt az általános görög szemlélettel. Feltételezhetően nem minden orvos fogadta el. Az általánosan elfogadott vélemény azonban az, hogy az eskü szövege megfelel Hippokratész szellemiségének, és ezért fémjelzi a neve is. Az eskü szövege szakmai elvárásokat, magatartási szabályokat és szankciókat is tartalmaz. Szabályozza a szakmai tudást, a szakmai tudás továbbadását, a tanítómester és a tanítvány viszonyát. Hangsúlyozza az élet védelmét, a betegről történő gondoskodást, a titoktartás fontosságát. Nem tesz különbséget ember és ember között, kimondja a „nem ártani” (nil nocere), illetve a „beteg érdeke a legfőbb törvény” (salus aegroti suprema lex esto) elvét. Az esküben rögzített követelmények, intelmek közel 2500 éve időtállóak, találkoznak az orvos és a beteg kölcsönös érdekeivel.
Az orvosi etika és az egyes vallások, és ugyanazon valláson belül az egyes korok vallási szemlélete természetesen meghatározta az orvosi tevékenységet is. A vallási etikával e helyen külön részleteiben nem foglalkozunk, hanem röviden összefoglalnám a magyarországi orvosi egészségügyi etika történetét.
Magyar nyelvű orvosi irodalom kezdetben a népi orvoslás részét képezte.
1578-ban Méliusz Juhász Péter herbáriuma jelent meg, amely füvészkönyv volt.
1583-ban már szükségessé vált az illetéktelen gyógyító tevékenység tilalma. A debreceni Borbély sebész cég rendelkezése vizsgához kötötte a gyógyító tevékenységet.
A XVIII. századtól már viszonylag megfelelő számú és megfelelő (egyetemi) végzettségű orvos volt, és ezért
1754-ben Mária Terézia rendelkezést adott ki (Planum regulationis in re sanitatis), amely előírja, hogy az orvosokat szakmai jegyzékbe kell venni.
1770-ben a „Generale normativum sanitatis” elrendelte, hogy csak egyetemen képzett orvos fejthet ki gyógyító tevékenységet. Ezeknek az orvosoknak diplomájukat bizottságok előtt be kellett mutatni.
1876-ban kiadták a XIV. számú törvényt, amely közegészségügyi rendelkezést tartalmazott. E törvény tiltja a jogosulatlan orvosi tevékenységet, majd
1878-ban a Csemegi kódex további rendelkezéseket tartalmazott.
1879-ben jelent meg a Kihágási törvény, amely már bünteti a végzettség nélküli orvosi, fogorvosi, szülész vagy szülésznői tevékenységet, és bünteti azokat is, akik megfelelő képzettség nélkül a betegek számára gyógyszert eladnak, vagy hatósági engedély, tilalom ellenére továbbadnak.
1936. évi I. Tc. (az első magyar orvosi Rendtartás) szabályozza az orvosi tevékenységet. Ekkor már az etikai kérdésekkel az Orvosi Kamara foglalkozott. I. fokon a Kerületi Kamarák Fegyelmi Bizottsága, majd fellebbezést követően II. fokon a m. kir. Közigazgatási Bíróság Orvosi Tanácsa járt el. Ezen törvény többek között előírja, hogy „a tartalmát minden magyar orvosnak ismernie kell”.
Tartalmazza továbbá azt is, amit a jelenben semmilyen jogszabály nem tartalmaz, hogy az „Orvosi Kamarának minden tagja köteles illő hivatalos tisztelettel viseltetni a kamarával szemben, mely felettes hatósága. Az orvos diplomát szerző intelligenciájánál fogva nem tételezhető fel, hogy tiszteletlen és gúnyos hangot használ kellő megfontolás és mérlegelés nélkül, ezért a kamara és a vizsgálóbiztos részrehajlással való meggyanúsítása, fegyelmi vétség. Szintén fegyelmi vétséget állapít meg orvoskartárs orvosi tevékenységének leszólása miatt. Tiltja az ábrás orvosi tábla használatát. Az orvos kartársa működésére vonatkozólag gyakorolt, és kellően nem indokolt bírálata mint a kartárs iránt bizalom megrendítését alkalmas magatartás, amely fegyelmi vétség. Fegyelmi vétséget képez orvosnak iparossal való társulásra való puszta megállapodása is. Egy gyógyító módszernek napilapban közzétett nyilatkozat keretében történt felkínálása sérti az orvosi tekintélyt, ezért fegyelmileg büntetendő.”
E néhány felsorolt szabály úgy gondolom napjainkban is mérvadó és iránymutató lehet. 1945. után az állami vezetés, továbbá az orvos-egészségügyi, illetve egészségügyi dolgozók szakszervezete ellenőrzése alá került az orvosi etika. Az intézményi és regionális etikai bizottságok, illetve tanácsok útján gyakorolták tevékenységüket. Igazi etikai kérdések nem merültek fel, elsősorban a paraszolvencia kérdése volt napirenden.
1949-től 1989-ig etikával foglalkozó közlemény, könyv igen kis számban jelent meg, ezek is főleg az 1989-et megelőző utolsó 10 évben.
1972-ben megjelent a II. sz. Egészségügyi Törvény, amely már nemcsak az orvosok, hanem az egészségügyi dolgozók tevékenységét is szabályozta. A törvénnyel párhuzamosan élt a 11/1972. (VI. 30.) EÜM rendelet, amely az egészségügyi dolgozók rendtartásával kapcsolatos irányelveket tartalmazza. Ez a rendelet napjainkban is hatályos. Az etikai bizottságok folyamatosan alkalmazzák.
A 17/1972. (IV. 29.) MT számú rendelet az orvosok, gyógyszerészek és egyéb egészségügyi képesítésű személyek fegyelmi felelősségét,
A 13/1972. (VII. 12.) EÜM rendelet az orvosi tevékenységgel és az egészségügyi magántevékenységgel kapcsolatos fegyelmi felelősséget szabályozta. A törvény 1997-ig volt hatályban.
Az 1994. évi XXVIII. Tv. a Magyar Orvosi Kamaráról rendelkezett. A köztestületi kamara megalakulásával egységes etikai kódex nem volt. A kamara etikai állásfoglalásokat adott ki, ugyanakkor 1995-ben kidolgozta a MOK Etikai Eljárási Szabályzatát. Az Etikai Statútumot a Magyar Orvosi Kamara Országos Küldöttközgyűlése 1998. március 21-én fogadta el, illetve hagyta jóvá végleges szövegét. A statútum két részből áll: első része az Etika Kódex, amely az etikai szabályrendszert tartalmazza (ez minden kamarai tagra – orvosra – egyaránt érvényes), második része az Etikai Eljárási Szabályok (az etikai bizottságokra vonatkozó szabályrendszert foglalja össze).
Az 1997. évi CLIV. Tv., az Egészségügyi Törvény újraszabályozza az egészségügyre vonatkozó rendelkezéseket.
 

Orvosi felelősség

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave