Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

1.1. Az orvosi felelősség történeti áttekintése

Európa kultúrtörténetében, a kereszténység hajnalától, az európai etika első épségben maradt orvosi magatartási mintát megszabó, közel 2400 éves szöveg, Hippokratészre és esküjére utal. Annak nincs elvi jelentősége, hogy a róla elnevezett „hippokrateszi esküt”, mely még napjainkban is eligazítást nyújt az orvosok számára, Hippokratesz maga alkotta-e vagy nem. Az azonban vitathatatlan tény marad, hogy szövege személyiségéhez nagyon közel állt, mert legfőbb elve a segítés, a nem ártás és az élet védelme volt. Abban megfogalmazódtak: a szándékos károkozástól való tartózkodás, a büntetés, illetve az alapvető orvosi magatartási formák, mint gondoskodás és titoktartás és a tilalom. Az ókorban a hippokrateszi eskü, azért lehetett működőképes, mert szavakba öntötte az etikai normák alapelveit, melyek egyaránt szolgálták úgy a beteg, mint az orvos érdekeit. A hippokrateszi eskühöz hasonló elveket követett Szíriában, a IV. században Aseph Ben Berachyahu „Az orvos esküje”, a héber orvos Maimonidész Mózes (1135-1204) „Az orvos napi imája”, valamint Perzsiában Mohamed Hassin (1770-1842) „Az orvos kötelességei” című munkája. Természetesen az orvostudomány fejlődésével a hangsúlyok eltolódtak, a gyógyítás olyan orvosi tevékenységnek minősült, amely jogkövetkezményekkel járhat. Az alapvető változások szükségszerűen vonták maguk után, hogy az eskü mindinkább hagyományőrző jellegűvé, jelentősége elsősorban orvostörténetivé vált. Az ősi etikai intelmek azonban vitathatatlanul elméleti alapját képezték azoknak a dinamikusan változó etikai és jogi elvárásoknak, amelyek mindenkor meghatározták az orvosi foglalkozás és felelősség általános szabályait.

A tanulmányaikat befejező orvostanhallgatók orvos-doktorrá avatásakor, ünnepélyes esküt tesznek. Az esküszöveg a nemzethez és az Alma-Materhez intézett fogadalom, mely mindazt tartalmazza, ami az orvosi felelősség alkotó eleme:

a beteg javára munkálkodást,
a beteg lelki és testi jólétéről való gondoskodást,
az orvosi titok megőrzését,
az igazság megóvását, az orvosi bizonyítvány kiadásánál.

Az orvosi eskü egy összegző fogadalom, mely kellően kifejezi, hogy az orvos, az egyetemen megtanult tudományt, a betegek javára fogja fordítja. Az orvosi tudományoknak a beteg szolgálatába állítása, az orvosi felelősség érvényesítése.

1890-ben Taylor a neves new york-i jogász „The law in its relations to physicians” című ismertté vált munkájában az orvosi felelősséget így írta körül:

„He must have a reasonable degree of knowledge skill and experience: he must exercise ordinary care and diligence; he will use his best judgment in all casese of doubt” (Rendelkezzék a tudás, ügyesség és tapasztalat kellő mértékével, gyakorlatában fejtse ki a szükséges gondosságot és szorgalmat, kétes esetben legjobb meggyőződése szerint járjon el).

A Magyar Országgyűlés 1876-ban, a világon legelsők között, a maga idejében, haladó jellegű közegészségügyi törvényt alkotott.

A magyar közegészségügyi törvény (1876. évi XIV. tc.) 47. §-a, jogszabályban biztosította a magyar orvos, gyógymód-választási szabadságát, mely jogkört csupán a „műhiba” határolja el. A 47. § „A gyakorlatra jogosított orvos a gyógymód alkalmazásába nem korlátoltatik; a működésére nézve azonban az állam ellenőrködése alatt áll és az általa elkövetett műhibákért felelős.”

A közegészségügyi törvénynek ez a 47. §-ában lefektetett jogelvek első ízben tárják fel az orvosi felelősség törvényi meghatározását. Annak értelmében az orvosi felelősség a legnagyobb körű, az ún. hivatási felelősségek sorában, mert a hivatásának gyakorlására jogosított az állam felügyelet alatt álló orvost, a gyógymód megválasztásában, nem korlátozza. Az orvosi tevékenységének korlátja saját tudása és lelkiismerete. Az orvos jogi értelemben vett felelősségre vonása: az ún. „műhiba” fennforgásakor állhat be.

A magyar jogfejlődésnek ezt az előremutató, bátor irányát, akkor tudjuk valójában értékelni, ha figyelembe vesszük jogéletünket befolyásoló, német jogterületet, ahol a felelősség jogfejlődése mellékvágányra siklott, mert a bírói és jogirodalmi érdeklődés homlokterében, egy akadémikus kérdés, az „orvosi beavatkozás jogossága került”. A kérdés évtizedekig tartó, meddő jogvitát eredményezett. A hazai jogfejlődés mentes maradt attól a francia hatástól is, hogy t.i. az orvosi tevékenység, és azon belül az orvosi felelősség, abban a szűk keretben vizsgálandó, mely az orvos és a beteg közti „megbízási viszony” alakjában jön létre. A beteg azzal bízza meg orvosát, hogy gyógyítsa meg. Ha ez nem sikerül akkor a megbízást nem teljesítette. E felfogás jellemző kifejezője volt Tillaux francia orvos, kinek ismert mondása szerint: „Une chose plus mauvaise encore que de laisser mourir un malade, c’est de le tuer!” (Inkább halljon meg a beteg, semminthogy az orvos ölje meg).

Az akkor hatályos magyar törvénykezés szerint, tehát az orvos teljes jogi szabadság birtokában és felelősségének liberális szabályozásával fejthette ki hivatását.

A hazai jogfejlődés jelentős állomása volt, az orvosi tevékenység jog rendezését célzó speciális törvény: az orvosi rendtartás és az orvosi jog kodifikációja.

Az 1936 évi I. törvénycikk az orvosi rendtartásról, a magyar orvosi jog új kodifikációját jelentette. Az orvosi rendtartást az Országos Törvénytár 1936. január 16-i számában tette közzé és ezzel a Corpus Juris alkotórészévé vált. A III. fejezet az „Orvosi gyakorlat”. Annak 3. pontja „az orvos jogai kötelessége és felelőssége” cím alatti paragrafusokban foglalják össze az orvosi magatartás jogi szabályozását.

A 36. § „Az orvost gyógyító tevékenységében a gyógymód meghatározásában a törvény, az orvosi gyakorlatra vonatkozó szabályzat (10. § bekezdés g. pontja) korlátai között, teljes szabadság illeti”.

A törvény 60. §-a hatályon kívül helyezte az 1876. évi XIV. közegészségügyi törvény, emlékezetes 47. §-át és ennek helyét volt hivatva betölteni az 1936. évi I. törvénycikk 36. §-a.

A rendtartás 36. §-ának szövegezése előbb említi a korlátozást, majd azt követően szól a gyógyító tevékenységről és a gyógymód meghatározás szabadságáról.

A törvény szűkölködik „sui generis” orvosi jogszabályokban, mert azon hangsúlyosan végigvonul az a vezető gondolat, mely szerint az orvosi felelősség teljes különállása és sajátneműsége kizárja, hogy megítélése általános jogszabályok alapján történjék.

Az orvosi tevékenység és magatartás elveinek a II. Világháború utáni új egységesebb jogszabálya volt, az orvosi rendtartásról szóló 1959. évi 8. számú törvényerejű rendelet és az ennek végrehajtásáról szóló, jogszabályok (51/1959. (XII.31.) korm. számú rendelet és a végrehajtásról intézkedő 8/1959. (XII.31.) Eü.M. számú rendelet.

Az orvos alapvető jogának tekintette a gyógyítás szabadságát. Az 5. § szerint „Az orvost gyógyító-megelőző tevékenységében a gyógymódok meghatározásában és a gyógyító eszközök alkalmazásában fennállójogszabályok korlátai között teljes szabadság illeti meg”. A rendelet a gyakorló orvos kötelességei és etikai magatartása alatt olyan általános felelősségi és magatartási formákat foglalt össze, amelyek valamennyi orvosi tevékenységre, azaz minden orvosi oklevélhez kötött munkakörben kifejtett, orvosi működésre érvényesek.

Az orvostudományban és a társadalom szerkezetében bekövetkezett változások, megújított szabályozást tettek szükségessé, ennek következménye volt az Országgyűlés által 1972. április 1-től jóváhagyott és 1972. július 1-én hatályba léptette az 1972. évi II. törvényt az egészségügyről.

A törvény III. rész III. fejezete „A gyógyító-megelőző tevékenységgel kapcsolatos rendelkezések, az orvos gyógyító megelőző tevékenysége”. Az orvosi felelősség intézményét az Eü. tv. részletekbe menően határozza meg: 43. § (1) „A gyógyító megelőző tevékenység körében az orvosi vizsgálatnak a beteg minden panaszára és a vizsgálat során észlelt minden kóros tünetre ki kell terjednie. A beteget az adott lehetőségek között az orvostudomány mindenkori állásának, a beteg egyéni adottságainak, valamint betegsége szakának megfelelő gyógykezelésben kell részesíteni. Az orvosnak és a fogorvosnak (a továbbiakban: orvos) a legcélravezetőbb vizsgálati módszereket, gyógymódokat és gyógyító eszközöket kell alkalmaznia.

Az orvososnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel meg kell tennie mindazokat az intézkedéseket, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni.

Az orvos gyógyító-megelőző tevékenységében a tudományosan elfogadott vizsgálati eljárásokat, gyógymódokat és gyógyító eszközöket – a fennálló jogszabályok korlátai között – maga választja meg. Az orvos felelős a beteg vizsgálata és gyógykezelése, egészségének védelme érdekében tett intézkedéseiért, illetőleg a szükséges intézkedések elmulasztásáért.”

Az ország társadalmi és gazdasági szerkezetében bekövetkezett változások szükségessé tették új egészségügyi törvény megalkotását. 1997. július 1-ével lépett hatályba az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről, melynek III. fejezete „A betegek jogai és kötelezettségei” (5. §-34. §) és a VI. fejezete

„Az egészségügyi dolgozók jogai és kötelezettségei” (125. §–140. §). A törvény mindkét fejezete rögzíti az egészségügyi tevékenységre vonatkozó alapvető elvárásokat, szabályozza a lakosság védelmét szolgáló jogokat és kötelezettségeket, valamint meghatározza az orvos-beteg kapcsolatában a felelősség körébe tartozó elvárásokat. A törvény a gyógymódok és gyógyító eszközök megválasztásában az orvos részére – a jogszabályok korlátai között – szabad mérlegelési jogkört biztosít. Az általa alkalmazott gyógymódok és gyógyító eljárások tekintetében felelősséggel tartozik, melyhez magatartási formák kapcsolódnak.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero