Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

4.1. Jogellenesség

A felelősségrevonás objektív előfeltétele a jogellenes károkozás. A polgári jog – eltérően a büntető jogtól, ahol a törvény taxatíve felsorolja azokat a tényállásokat, amelyek esetében a büntetőjogi felelősségre vonásra sor kerülhet – nem sorolja fel a felelősség alapjául szolgáló magatartásokat, hanem általában fűzi a károkozáshoz a kárfelelősség jogkövetkezményét.

A bírói gyakorlat egy része azt az álláspontot osztja, hogy a károkért való felelősség szempontjából minden károkozás, amely nem minősül jogszerűnek, jogellenes, és a többi feltétel megléte esetén kártérítési kötelmet keletkeztet: „Az általános magánjogi deliktum azt jelenti, hogy minden károkozás jogellenes, kivéve, ha a károkozást a törvény kifejezetten megengedi. Kártérítési kötelemben tehát a jogellenességet pusztán a károkozás ténye megalapozza, és nem kell tovább jogellenességi feltételt keresni. Más kérdés, hogy az alperes alkalmazottja a beteg önrendelkezési jogának megsértése során külön jogellenességet is megvalósított.” (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 20 602/2000/3.). Vagy ahogy ugyanez a bíróság egy másik ítéletben fogalmazott: „A polgári jogi viszonyokban minden károkozás jogellenes – kivéve, ahol a törvény ezt külön megengedi – és önmagában a károkozás ténye megalapozza a kártérítési kötelezettséget. A jogellenesség külön bizonyításra nem szorul.” (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 21 690/2001/4.)

A károkozás általános tilalmát a bírói gyakorlat nem fogadta el következetesen. Az egészségügyi szolgáltatók elleni kártérítési kereseteket elbíráló ítéletek között is találunk olyat, amelyben a bíróság kifejezetten megkívánta a jogellenesség bizonyítását, azzal, hogy a jogellenesség akkor valósul meg, ha valamely kötelezettség megszegése (akár tevékenységgel, akár mulasztással) történik, és csak a jogellenesség bizonyítását követően kerülhetett sor arra, hogy a felperes a felróhatóság vélelme alól magát kimentse. Így például abban az ítéletben, amelyben a felperesek álláspontja szerint édesanyjuknak az epeműtétet követően bekövetkezett halálát az infúzió túladagolása okozta, a bíróság megállapította, hogy „A kárigényt érvényesítő felpereseknek azt kellett bizonyítaniuk, hogy káruk az alperes orvosainak jogellenes magatartásával okozati összefüggésben, vagyis amiatt következett be, mert túladagolták az infúziót, „túltöltötték” a beteget. Csak e bizonyítás sikere esetén merülhet fel az alperes kártérítési felelősség alóli kimentése annak bizonyításával, hogy orvosainak magatartása nem volt felróható. […] Miután a felperesek az őket terhelő bizonyítási kötelezettségnek nem tettek eleget, a kárigényt elutasító jogerős ítélet nem jogszabálysértő.” A bíróság álláspontja szerint tehát az, hogy a kár bekövetkezett (a beteg a beavatkozást követően meghalt), önmagában nem alapozza meg a jogellenességet, ehhez szükséges még annak bizonyítása is, hogy az infúziót túladagolták, és ez vezetett a halálhoz. Csak a jogellenesség bizonyítása után kerülhet sor a felróhatóság vizsgálatára, vagyis arra, hogy a nagyobb mennyiségű infúzió adása az infúzió az adott helyzetben elvárható magatartásnak megfelelt-e vagy sem. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20. 664/1999/4.) Ennek az ítéletnek a felülvizsgálata során eljáró másik tanács ugyanerre az álláspontra helyezkedett: „E magatartás (a beteg gyógykezelése) csak akkor minősíthető jogellenesnek, ha bizonyítást nyer olyan szakmai szabályszegés, tevékenység vagy mulasztás, amely okozza a kárt előidéző állapotot. Ez, ha megállapítható, a Ptk. 339. §-a alapján vélelmezetten felróhatónak is minősül, azaz a jogellenes magatartás egyben felróható magatartás is.” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. X. 22.254/2000/6)

Az, hogy a bíróság melyik álláspontot osztja, a bizonyítási teher szempontjából sem közömbös: ha ugyanis a jogellenesség külön bizonyítását is megköveteli a bíróság, akkor ezt a felperesnek kell megtennie, a bizonyítás sikertelensége esetén már nem is kerülhet sor a felróhatóság vizsgálatára. Ha azonban a bíróság a károkozás általános tilalmának elvéből kiindulva a jogellenesség külön bizonyítását nem látja szükségesnek, akkor a felperes lényegesen könnyebb bizonyítási helyzetben van, hiszen a felróhatóság vélelme alól az alperesnek kell kimentenie magát. A készülő új Polgári Törvénykönyv koncepciója a jogalkalmazás bizonytalanságait úgy kívánja áthidalni, hogy kifejezetten kimondja az általános magánjogi deliktum elvét, a károkozás általános tilalmát: minden károkozás jogellenes, a jogellenességet magának a károkozásnak a ténye alapozza meg, és azt csak a károkozás törvényi megengedettsége zárja ki.

A jogellenességet kizárja a jogos védelem, a szükséghelyzet, a rendeltetésszerű joggyakorlás és a károsult beleegyezése.

Jogos védelmi helyzet akkor áll fenn, ha jogtalan támadás, vagy jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetés elhárítása érdekében cselekszik valaki. Szükséghelyzetről akkor beszélhetünk, ha másnak életét, testi épségét vagy vagyonát közvetlenül fenyegető és más módon el nem hárítható veszély áll fenn, ebben az esetben a károkozás nem jogellenes, ha a az arányban van a szükséghelyzetben fenyegető kárral és nem okoz a szükséghelyzet megszüntetése során indokolatlanul nagy kárt.

A károsult beleegyezésével okozott kár nem jogellenes, de csak akkor, ha a törvényben meghatározott feltételek fennállnak. A kártérítési felelősséget szerződéssel akár előre is lehet korlátozni, illetve ki is lehet zárni azt, ez azonban nem vonatkozik az életben, testi épségben, az egészségben okozott kárért való felelősségre, ugyanúgy, ahogy a szándékosan vagy súlyos gondatlanságból eredő károkozásért és a bűncselekmény következményeiért való felelősségre, ezt érvényesen nem lehet sem korlátozni, sem kizárni [Ptk. 342. § (1) bek.]. Ebből az is következik az egészségügyi szolgáltatók kárfelelőssége vonatozásában, hogy itt szinte semmiféle szerződéses korlátozásnak nincs helye, a beteg önként sem mondhat le érvényesen előre a kártérítési igényéről, hiszen itt általában az életben, egészségben, testi épségben okozott károkról van szó.

Ha a károsult beleegyezett a károkozásba, akkor a felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződés hiányában sem jár kártérítés [Ptk. 342. § (2) bek.], feltéve, hogy a károkozás társadalmi érdeket nem sért vagy veszélyeztet. Hasonló szabályozást tartalmaz a Ptk. a személyhez fűződő jogok körében, amikor kimondja, hogy a személyhez fűződő jogokat nem sérti az a magatartás, amelyhez a jogosult hozzájárult, feltéve, hogy a hozzájárulás megadása társadalmi érdeket nem sért vagy veszélyeztet, a személyhez fűződő jogokat egyébként korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmis [Ptk. 75. § (3) bek.]. Ennek az egészségügyi szolgáltatók kártérítési felelőssége szempontjából azért lehet fontos, mert e szerint a gondolatmenet szerint, ha a beteg a beavatkozásba beleegyezett, és a beavatkozás elvégzéséből azért származik kára, mert valamely kockázat bekövetkezett, akkor a jogellenesség kizárt, tehát a kártérítés egyik alapvető feltétele hiányzik. A beleegyezés azonban csak akkor zárhatja ki a jogellenességet, ha azt az adott kockázatra is vonatkozott, vagyis a betegnek tudomása volt a később bekövetkezett kockázat lehetőségéről. A tájékoztatás-beleegyezés kérdéskörének kártérítési szempontból releváns részleteire alább még részletesen visszatérünk, azonban már itt érdemes utalni arra, hogy a bíróságok a tájékoztatás kérdését nem a jogellenesség körében vizsgálják, hanem a felróhatóság körében.

A rendeltetésszerű joggyakorlás is kizárja a jogellenességet, így a jogellenesség körében ezt is vizsgálni kell. A rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye álláspontom szerint nagyon nagy jelentőségű az orvosi tevékenységgel okozott károk esetében, hiszen ezekben az ügyekben a magatartás (a gyógyító tevékenység) leggyakrabban úgy okoz hátrányt (kárt), hogy ez szükségszerűen jár együtt a tevékenységgel (pl. a gyógyszer mellékhatása jelentkezik, vagy a műtét során ugyan eltávolítják a daganatot, azonban a műtéttel együtt eltávolítják a beteg egy szervét, szerv részletét). A hátrány (kár) ebben az esetben a funkció kiesése, ami azonban nem jelenti azt, hogy a daganat eltávolítása jogellenes volt, hiszen a jogellenességet két feltétel zárja ki együttesen: a rendeltetésszerű joggyakorlás (ebben az esetben a beteg gyógyítása) és a beteg beleegyezése. Sőt, olyan megközelítés is lehetséges, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye magában foglalja a beteg beleegyezésének megszerzését, és így valósul meg a jogellenesség hiánya. A rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye, mint jogellenességet kizáró ok kártérítési szempontból azokban az esetekben játszhat szerepet, amikor jogi norma az orvos számára gyógykezelési kötelezettséget ír elő, a beteg beleegyezése hiányában is, vagy akarata ellenére is. Ilyen eset lehet, amikor a beteg a műtét előtt a vértranszfúzió adásába nem egyezett bele, azonban a műtét alatt hirtelen olyan mértékű vérzés lép fel, amely azonnali vérátömlesztés nélkül a beteg életét veszélyezteti. Eben az esetben az Eütv. 20. §-ának (3) bekezdése értelmében a visszautasítás jogszabályba ütközik, így az orvosnak kötelessége vérátömlesztést adni a betegnek. Ha a beteg kártérítési igénnyel élne utóbb az orvossal szemben, akkor a jogellenességi feltétel hiánya zárná ki a kártérítési kötelmet (természetesen csak akkor, ha a traszfúziót megfelelő indikációval és a szakma szabályai szerint adták be).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero