Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

4.3. Okozati összefüggés

A kártérítési felelősség nagymértékben függ az okozati összefüggés értelmezésétől, hiszen ha van is kötelezettségszegés, az csak akkor keletkeztet kártérítési kötelmet, ha a kár ezzel összefüggésben merült fel. Az egészségügyi szolgáltatókkal szemben indult kártérítési eljárásokban az okozati összefüggés értelmezése két okból okozhat nehézséget. Az egyik ok, hogy akkor, amikor a kár a testi épség, egészség, élet sérelmében keletkezik, az okozatosság természettudományos szempontból is nagyon gyakran bizonytalan, és ezért alapvetően bírói mérlegelés kérdése, hogy a bíróság elfogadja-e a bizonytalan természettudományos okozatosságot a jogi okozatosság alapjául, illetve hol vonja meg a határt a még elfogadható és a már elfogadhatatlan bizonytalanság szempontjából. A másik ok, hogy a kialakult egészségkárosodás vagy a károsult halála hátterében rendszerint többféle ok áll: a károkozó kötelezettségszegése és a károsult természetes kórokú betegségei, vagy éppen annak a balesetnek a következményei, amelyek miatt az orvosi ellátás szükségessé vált (és aminek során a vélt vagy valós kötelezettségszegést elkövették), vagy az, hogy a károsult nem tesz eleget a kárenyhítési kötelezettségének, nem tartja be az orvosi utasításokat. A legnehezebben elbírálható ezek közül az az eset, amikor van ugyan kötelezettségszegés, ez felróható is, de az okozati összefüggés azért kérdéses, mert természettudományos szempontból nem lehet megállapítani teljes bizonyossággal, hogy a kárt ez, vagy a természetes kórokú betegség okozta. Tipikus esete ennek, amikor a diagnosztikus tévedés abban áll, hogy a daganatos betegség kezdeti stádiumban nem kerül felismerésre, és ez felróható (mert a diagnózis felállításának folyamatában nem az elvárható gondosságot tanúsították). Ilyenkor – természettudományos szempontból – csak azt lehet biztonsággal állítani, hogy a károsultnak csökkentek a gyógyulási esélyei, vagy még ezt se, csak azt, hogy a várható tünetmentes túlélés időtartama csökkent. Ez azonban nagyon bizonytalan okozatosságot eredményez, hiszen a betegség és a kötelezettségszegés együttesen vezetett a kialakult helyzethez. Hasonló problémákat vet fel, amikor az infarktus első tüneteit nem ismerik fel, vagy a kezdődő tromboembóliás folyamat jeleit nem észlelik. Az okozatosság kérdése a jogi dogmatika régi problémája. A ténybeli okozatosság vizsgálata lényegében a feltételek egyenértékűségének elvén (conditio sine qua non, vagy ekvivalencia elmélet) alapul. Eszerint, ha a feltételt gondolatban elhagyjuk, és így végiggondolva az eseménysort, arra a következtetésre jutunk, hogy így a következmény nem jött volna létre, akkor az okozati összefüggés fennáll. Ennek az elméletnek a továbbfejlesztését szolgálják a különböző okkiválasztó elméletek, amelyek a releváns ok megtalálására törekednek. Ilyen okkiválasztó elmélet a német dogmatikában előszeretettel alkalmazott adekvát kauzalitás tana, amely szerint az tekinthető releváns oknak, amely az események rendszerinti lefolyása mellett (általános emberi tapasztalat szerint) alkalmas az adott eredmény létrehozására. Hasonló megfontoláson alapul a common law jogrendszerekben használatos „remoteness” fogalom, amely szerint a túl távoli oksági kapcsolatot ki kell zárni a jogi okozatosság vizsgálatakor. Az is szempont lehet, hogy a károkozó előre láthatta-e a bekövetkezett eredményt.

A bírói gyakorlatban számos példát találunk arra, amikor a bíróságnak a természettudományos szempontból bizonytalan okozatosság alapján kellett a jogi okozatosság vonatkozásában állást foglalnia. Ilyen például a hepatitis C vírus (HCV) fertőzés, hiszen ennek pontos kiváltó oka rendszerint nem ismert, ha van a kórelőzményben vérátömlesztés, akkor is csak valószínűsíthető, hogy a fertőzés ennek a következménye is lehet. Egy ítéletben – amelyben a felperes több mint húsz évvel az első panaszok jelentkezése előtt részesült vérátömlesztésben – ezzel az érveléssel hidalta át a bíróság a természettudományos bizonytalanságot: „Miután orvosilag nincs kétségmentes megállapíthatóság, ezért a jogi bizonyítottság is ezen az alacsonyabb szinten értendő, és az okozati összefüggés jogi fogalmának bizonyítottságához, a fertőző forrás megállapításához elegendő a kizáró, illetőleg a kizárható, valamint a valószínűsíthető okok bírói mérlegelése a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján”. (BH2005. 250)

Szintén rendkívül bizonytalan az okozatosság alapján állapította meg a bíróság a kártérítési felelősséget abban az ügyben, ahol a beteg menstruációjának elmaradását klimaxos tünetként értékelték, és Limovan tablettát rendeltek (terhességi teszt, fizikális vizsgálat nem történt). A terhességből két gyermek született, mind a kettő nyitott gerinccel. A bíróság a kötelezettségszegést megállapította (hiszen a Limovan tabletta alkalmazási előirata kifejezetten tartalmazza azt a figyelmeztetést, hogy alkalmazása előtt a terhességet ki kell zárni), azonban az okozati összefüggés terén igen nagy bizonytalansággal találta szembe magát: „Ha természettudományos bizonyossággal nem is, de jogi értelemben mindenképpen megállapítható az alperes terhére olyan ok, amely az adott rendellenességet okozhatta. A bekövetkezett káros eredmény lehetősége orvosilag nem volt kizárható, és ennek nem mond ellen azt sem, hogy a Limovan és a Mikrofollin gerinchasadék okozó hatását nem ismerték. Jogi értelemben tehát a terhesség alatti hormonkezelés olyan oknak tekinthető, amely még akkor is alapot adna az alperes orvosainak magatartása és a bekövetkezett kár közötti oki összefüggés megállapítására, ha egyéb külső körülmények is felmerülhettek, miután azok egymagukban az adott gyógyszerek alkalmazása nélkül nem eredményezték volna a károsodást.” A bíróság tehát maga is észlelte, hogy természettudományos bizonyossággal nem állítható az okozati összefüggés fennállta a terhesség első időszakában szedett gyógyszer és a fejlődési rendellenesség kialakulása között, mégis, jogi értelemben megállapíthatónak tartotta azt. A fejlődési rendellenességek kialakulásának hátteréről nagyon keveset tud az orvostudomány, az esetek túlnyomó többségében nem érhető tetten olyan konkrét környezeti hatás, amelyről biztosan lehet állítani, hogy a fejlődési rendellenességet okozta. A bíróság ezt a problémát úgy hidalta át, hogy szétválasztotta a természettudományos és a jogi értelemben vett okozati összefüggés kérdését, és a jogi értelemben vett okozati összefüggéssel szemben alacsonyabbra tette a mércét, mint a természettudományos értelemben vett okozati összefüggéssel szemben. Ezen túlmenve azt is észlelte a bíróság, hogy a fejlődési rendellenesség kialakulását több tényező is okozhatta, de álláspontja szerint a többi tényező az orvosi mulasztás nélkül önmagában nem eredményezte volna a kár kialakulását. Vagyis a több lehetséges rész-ok közül az orvosi mulasztást önmagában is releváns oknak tartotta. Ez az érvelés lényegében az okozati összefüggés határainak kiterjesztését jelenti. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.412/2001; Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 20.564/1996.)

A részoki összefüggésnek (konkurráló okozatosságnak) számos esete ismert. Az egyik lehetséges esetcsoport, amikor a műtéti beavatkozással összefüggésben bekövetkezett kockázat, és az orvosok részéről elkövetett felróható kötelezettségszegés együttesen okozza a kárt, de szétválasztható, hogy melyik tényező a kár mely részéért felelős. Így a bíróság jogerős ítéletében megállapította, hogy a szülés után streptococcus beta hemolitikus fertőzés alakult ki (hogy ez endogén, vagy exogén eredetű volt, abban a szakértők nem tudtak megegyezni), szeptikus állapottal. A beteg szülést követő szeptikus állapotát eleinte a nehéz vákuumos szüléssel, és a gátseb szétválásával magyarázták, és csak jelentős késedelemmel kezdődött meg az adekvát gyógykezelés, végül a fertőzési góc eltávolítására 11 nappal a szülés után került sor. A műtét során nemcsak a méhet, hanem a petefészkeket is el kellett távolítani. A bíróság megállapította, hogy a fertőzés (amelyet a kockázati tényezők körébe soroltak) és annak késedelmes ellátása együtt vezetett a kár kialakulásához: ha időben észlelik a betegséget, és a megfelelő terápiát alkalmazzák, akkor csak a méhet kellett volna eltávolítani, a petefészket nem, ezért az orvosok csak a petefészekeltávolítás miatt bekövetkezett kárért felelnek (a felperes a káresemény bekövetkeztekor 21 éves volt). (Váci Városi Bíróság 2. P. 20.566/1988; Pest Megyei Bíróság 2. Pf. 21.727/1991.)

A másik esetcsoport, amikor a baleset és az egészségügyi szolgáltatónak felróható mulasztás együttesen okozza a kárt. Ez történt abban az ügyben, amelyben a felperes közúti balesetben sérült, a lábszársérülését ellátták, azonban nem észlelték a jobb csípőizület vápatörését, és az ezzel kapcsolatban keletkezett felső, hátsó csípőficamot is, csak egy hónappal később. Ekkor megkísérelték műtéti úton ellátni, ezt követően fertőzés lépett fel, ál-izület alakult ki, a lába 4–5 cm-el rövidebb lett. Az elsőfokú bíróság szerint „az alperes a gyógyításban mulasztás követett el, és ezzel a mulasztásával megszakította a felperes sérüléséből eredő okozatossági láncolatot, ezért [...] maga a közúti baleset a felelősség köréből, mint ok, kiesik.” Ezért a teljes kárért az alperes felelősségét állapította meg. A másodfokú bíróság szerint azonban ebben az esetben együttes károkozásról lehet beszélni, amikor a káros eredményt előidéző ok-folyamatban többen szerepelnek olyan közreműködéssel, mely nélkül a kérdéses eredmény nem állt volna be. A kárt okozók mindegyike azért a kárét felel amely a tevékenységével, illetve a jelen esetben a mulasztással okozati összefüggésben következett be. A bíróság álláspontja szerint az orvosi mulasztásra 80%-os közrehatás esik, és a bíróság ezt figyelembe vette a marasztalás összegének a meghatározásánál. (érdekes módon az ítélet nem tér ki arra, hogy a közlekedési baleset következtében a felperes milyen kártérítést kapott, vagy ha nem kapott, akkor ennek mi volt az oka) (Veszprém Megyei Bíróság, 1. Pf. 20.505/1996.)

Hasonló esetben olyan ítéletre is találunk példát, amikor a részoki összefüggés megállapítása esetében a bíróság az egészségügyi szolgáltatót a kár meghatározott százalékban marasztalta. Így abban az ügyben, ahol balesetes térdkalács törés miatt operálták a felperest, azonban a gyógyulás nem volt megfelelő, a térdízülete csak csekély mértékben vált terhelhetővé, és részleges mozgáskorlátozottság is kialakult. Mind az első fokon, mind pedig a másodfokon eljáró bíróság egyetértett abban, hogy az alperes kórház alkalmazottai a szakma szabályait megszegték, amikor a térdkalács sérülés miatt műtött betegnél a tüneteket nem értékelték megfelelően, és nem végezték el időben a diagnosztikai punkciót, ezt felróható mulasztásként értékelték. Az okozati összefüggést azonban homlokegyenest eltérően értékelték. A szakértői vélemény úgy fogalmazott, hogy a késedelemnek a térdizület további sorsára meghatározó szerepe nem volt, a punkció elmaradása csak csekély mértékben befolyásolta a későbbi súlyos lefolyást. Ebből a megfogalmazásból az elsőfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az okozati összefüggés nem áll fenn, míg a másodfokú bíróság szerint részoki összefüggés áll fenn, az alperes mulasztása részben közrehatott a káros eredmény előidézésében, és ezért az alperes 30%-os felelősségét állapította meg. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 85.533/1994; Fővárosi Bíróság 1. Pf. 22.889/1997.)

Olyan ítéletet is találunk, ahol több okfolyamat játszott szerepet a végső egészségkárosodás kialakulásában, és a bíróság egyetemlegesen marasztalta a károkozókat. Az egyetemlegesség azt jelenti, hogy a károsult – választása szerint – bármelyik károkozótól követelheti a teljes kárát, a károkozók között pedig a felelősség felróhatóságuk arányában oszlik meg, ez azonban már nem hat ki a károsultra. Ebben az ügyben a felperes kisebb balesetet szenvedett, majd a sérülés ellátása során a bíróság által megállapítottan orvosi mulasztás történt, és a felperesnek amputálni kellett az egyik lábát. A bíróság a baleset okozóját és a kórházat egyetemlegesen marasztalta, és nem fogadta el a baleset okozójának azt a védekezését, hogy nem láthatta előre a baleset során az életveszélyes fertőzést mint következményt, és emiatt hiányzik a közvetett ok és az eredmény láthatósága közötti szerves kapcsolat. A bíróság álláspontja szerint „az I.r. alperes által okozott baleset, mint ok és az eredmény között szerves összefüggés áll fenn. Az ok és az eredmény szerves egységet alkot, mert az okozati láncolatba olyan lényeges mozzanat nem iktatódott be, amely a konkrétan előrelátható folyamattól a bekövetkezett eseményeket lényegesen eltérítette volna. Az alpereseknek, mint közös károkozóknak kell eldöntenie, hogy a felelősség közöttük milyen arányban oszlik meg, ez azonban a felperesre nem hat ki”. (Legfelsőbb Bíróság Pf. VI. 24.745/ 2001/4.)

Szintén több tényező együtthatásáról volt szó abban az ügyben, amelyben a 31. hétre, 1300 grammal született újszülöttnél nyolc nappal a születése után Klebsiella sepsis alakult ki, agy- és látáskárosodás maradt vissza. A bíróság megállapította az alperes felróható kötelezettségszegését a fertőzés kialakulásával kapcsolatban, azonban fontos eleme volt az ítéletnek arról is dönteni, hogy az egészségkárosodás kialakulásában milyen szerepe volt a koraszülöttségnek és milyen a fertőzésnek. A jogerős ítélet és a felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság is azt állapította meg, hogy az alperes a teljes kárért felel, nem fogadta el azt az érvelést, hogy a fertőzés és a koraszülöttség együttesen okozta az egészségkárosodást, ezért az alperes az egészségkárosodásból eredő károknak csak az ötven százalékáért tehető felelőssé, annak ellenére, hogy az indokolásban – legalábbis a szemkárosodás vonakozásában – elfogadta a koraszülöttség részoki szerepét: „mindebből az állapítható meg, hogy a gyermek szemkárosodását nem a koraszülöttség ténye okozta, hanem a fertőzés és a kezelés hibája mellett abban szerepe volt a koraszülöttségnek is”. Ennek ellenére: „A kártérítési felelősség alól tehát az alperes nem mentette ki magát, és semmi alapja nincs a kártérítési felelősség alóli részbeni mentesítésének.” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.602/2001/5.)

Ahogy fentebb már utaltunk rá, a legnehezebb a megítélése azoknak az eseteknek, amikor azt kell megítélni, hogy a kár bekövetkezésében mennyiben játszott szerepet a felróható kötelezettségszegés, és mennyiben a sorsszerű betegség lefolyása (gyógyulási, túlélési esély elvesztése), különösen akkor, ha a sorsszerű betegség gyógyítása jelentős bizonytalansági tényező hordoz magában (a szakszerű gyógykezelés mellett sem gyógyul meg a beteg minden esetben).

A hazai bírói gyakorlat átalakulása ezen a téren különösen szembeszökő, és ez a változás egyértelműen a károsult pozícióját erősíti. A bírói gyakorlat – a korábbi gyakorlattól eltérően – az esély elvesztésének értékelését az okozati összefüggés kérdésköréből átemelte a felróhatóság körébe, ami jelentős változást eredményez: míg az okozati összefüggést a felperesnek kell bizonyítania, addig a felróhatóság tekintetében fordított a bizonyítási teher, az alperesnek kell magát kimentenie. A Legfelsőbb Bíróság ezt így fogalmazta meg egy ügyben, amelyben a méhen kívüli terhességet nem ismerték fel időben, annak műtéti ellátására nem kerülhetett sor, mert a beteg még előtte meghalt: „A beteg biztos életben maradásának kérdése az okozati összefüggés és a kimentés körében is felvethető. Az alperesnél időben elkezdett műtét biztos sikere nem állítható, az azonban igen, hogy a műtét elmaradása az életben maradás minden esélyét véglegesen elvette. A mulasztás nem egyedüli, kizárólagos okozója volt a kár bekövetkezésének, azonban a felelősség szempontjából releváns oknak minősül mindaz a magatartás (mulasztás), amelynek folytán a káros eredménnyel számolni lehet. Ehhez képest az alperesnek a kártérítő felelősség alóli kimentése akkor lehetne sikeres, ha a beteg az időben és jól elvégzett műtét ellenére is meghal.” A bíróság a mulasztást abban látta, hogy a beteget nem szállították időben a műtőbe, illetve elmaradt a műtéti ellátás (megjegyzem, hogy a beteg a nőgyógyászati osztályra 23.15 perckor érkezett és 23.45 perckor már beállt a klinikai halál). (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.764/2000/7)

Ezekben az ügyekben a bizonyítási teher „telepítése” meghatározó jelentőségű a peres eljárás kimenetele szempontjából is, hiszen az, hogy a betegnek lett volna-e esélye a gyógyulásra, jelentős bizonytalanságot hordoz magában, így a kimenetelt alapvetően meghatározza, hogy ez a bizonytalansági tényező kinek a kárára esik. A Legfelsőbb Bíróság ezekben az ügyekben azt a gyakorlatot alakította ki, hogy a bizonyítás során nem kell a teljes bizonyosságra törekedni, már a valószínűség is elegendő lehet a kártérítési felelősség megállapításához. Tehát az Legfelsőbb Bíróság által kialakított követelményrendszer szerint arra nézve, hogy esélye lett volna a betegnek az életbennmaradásra, elég a valószínűség megállapítása, másrészt a késedelem akkor nem felróható, ha e nélkül sem lett volna esély az életben maradásra. Ha valószínűsíthető tehát, hogy időben elkezdett kezeléssel akár minimális esélye lett volna a betegnek az életben maradásra, akkor eszerint az érvelés szerint a felelősség megáll. A Legfelsőbb Bíróságnak ezt az érvelését más bíróságok is elfogadták, és hasonló indokolással sorra születtek az alperest marasztaló ítéletek.

A bíróság megállapította a kórház felelősségét, és nem fogadta el azt az érvelést, amely szerint a felróható diagnosztikus tévedés – a mélyvénás trombózis és a kezdődő embolizációs folyamat kórisméjének elvetése – nem releváns, mert helyes diagnózis esetén sem lett volna reális lehetőség a betegség gyógyítására. A jogerős ítélet szerint ugyanis „a felelősség szempontjából annak van jelentősége, hogy a fenyegetett állapotot gondos eljárás esetén fel lehetett volna ismerni és annak alapján időben elkezdhették volna azokat a kezeléseket, amelyek megakadályozták volna a mély alsó végtagi gyűjtőértrombus elsodródását [...] Nincs jelentősége annak sem, hogy a már bekövetkezett tüdőembólia következményeinek elhárítása alig jár sikerrel.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.853/1999.)

A felügyelet elmulasztása miatt is megállapította a bíróság a felelősséget abban az ügyben, ahol a heveny gégevizenyővel beszállított beteget felügyelet nélkül egy kórteremben helyezték el, és késedelmesen végezték el a gégemetszést, a beteg meghalt. Ebben az ügyben sem lehetett állítani, hogy az időben elvégzett gégemetszés esetén a beteg biztosan életben maradt volna, pusztán csak azt, hogy az életbenmaradási esélyei jobbak lettek volna.. A bíróság álláspontja szerint „az állandó és szigorú felügyelet elmaradása olyan mulasztás volt, amely miatt a beavatkozás igényének szükségességét későn észlelték, és ez rontotta a beteg életben maradási esélyét. E tekintetben az egészségügyi kisegítő személyzet esetleges mulasztása is megalapozza a kártérítő felelősséget, mert az orvos felelős az állandó felügyelet elmaradásáért.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.204/2000/4)

Az ilyen típusú ügyekben a bírói gyakorlat azzal – a szinte megoldhatatlan – problémával találja szemben magát, hogy a kötelezettségszegés lényegében csak statisztikailag csökkenti a túlélési esélyeket, és ezt a statisztikai esélycsökkenést kell értékelni kártérítési szempontból. Természettudományos értelemben, tapasztalati alapon ugyanis pusztán azt lehet állítani, hogy a daganat, az infarktus, a trombo-embóliás folyamat késői felismerése nagyszámú betegen vizsgálva csökkenti a túlélési esélyeket, de az időbeli felismerés esetén sem biztos, hogy a beteg meggyógyul, és a későbbi felismerés esetén sem törvényszerű, hogy meghal. Ezért az adott károsult vonatkozásában lehetetlen megmondani, hogy ha nála időben ismerik fel a folyamatot, akkor mi lett volna a kimenetel, márpedig kártérítési szempontból ezt kellene viszonyítani a konkrét esetben kialakult kárhoz. Ilyenkor négy elméleti megoldás közül lehet választani. Az egyik, hogy az okozati összefüggésben rejlő bizonytalanságot a károkozóra hárítjuk, ebben az esetben minden károsult a teljes kárának megfelelő kártérítést kap akkor, ha statisztikailag kimutatható esélye volt, hogy a kötelezettségszegés okozhatta a kárt. A második, hogy a károsultra hárítjuk a bizonytalanságot: minden olyan kárigény elutasításra kerül, ahol nem lehet száz százalékosan bizonyítani, hogy a felróható kötelezettségszegés okozta a kárt. A harmadik lehetőség az, hogy a károsult csak akkor részesülhet kompenzációban, ha a valószínűsége annak, hogy a felróható kötelezettségszegés okozta a kárát, elér egy küszöbértéket, például ötven százalékot. Ha a valószínűség ennél magasabb, akkor a károsult teljes kárát megtéríti a károkozó, alatta viszont semmit. A negyedik lehetőség pedig az, hogy a valószínűség arányában kap kompenzációt a károsult – ha a valószínűsége annak, hogy a felróható kötelezettségszegés okozta a kárt például 40%, akkor a károsult csak a kárának ilyen arányú megtérítésére tarthat igényt.

A fentebb vázolt első két lehetőség lényegében a mindent vagy semmit elven alapul, hiszen a károsult vagy a teljes kárát megkapja, vagy semmit se kap. Mind a három megoldás nagyon igazságtalannak tűnik, hiszen az első esetben a károkozót nyilvánvalóan olyan károk megtérítésére is kötelezik, amiért egyáltalán nem felelős, a második esetben pedig olyan károkat sem kell megtérítenie, amiért felelős – ez pedig közgazdasági szempontból semmiképpen sem lehet a kártérítés célja. A kártérítési kiadások végső soron az egész rendszer működési költségeihez adódnak hozzá, így mindenképpen a társadalombiztosítási költségeket növelik, ezt indokolatlan kiadásokkal terhelni semmiképpen sem indokolt. Ha pedig a károkozó az okozati összefüggésben rejlő bizonytalanság miatt nem köteles kártérítésre, akkor ez a prevenciót nem szolgálja kellőképpen, hiszen a potenciális károkozónak így nem érdeke, hogy a károkozást elkerülje. Míg a tíz évvel ezelőtti bíró gyakorlat a második megoldást követte, addig a jelenlegi bírói gyakorlat – ahogy számos példa igazolja – az ellenkezőjére váltott, és egyértelműen az első megoldást követi, hiszen az okozati összefüggésben rejlő bizonytalansági tényezőket egyértelműen a károkozóra hárítja, így olyan károkért is marasztalja a károkozót, amelyet (legalábbis statisztikai értelemben) nem ő okozott. Természetesen az egyén szempontjából ez a megközelítés nem helytálló, hiszen a statisztikai valószínűségek a károsult individuum számára nem mondanak semmit: ő nem tud negyven százalékban meggyógyulni, az ő esetében csak arról beszélhetünk, hogy vagy meggyógyul, vagy nem, az ő vonatkozásában csak a száz százalék és a nulla százalék jöhet szóba.

A harmadik megoldás – amely szintén a mindent vagy semmi elvén alapul – azért tűnik igazságtalannak, mert ha annak a természettudományos valószínűsége, hogy a kárt a felróható kötelezettségszegés okozta, kevesebb a határértéknél (az ötven százaléknál), akkor a károsult semmi kompenzációt nem kap, ami sem a kompenzációs célt, sem pedig a prevenciós célt nem szolgálja megfelelően. Ugyanakkor abból a szempontból nagyon ésszerűnek tűnik, hogy a károkozót csak akkor kötelezi kártérítésre, ha nagyobb a valószínűsége annak, hogy a kárt ő okozta, mint annak, hogy rajta kívülálló ok.

A leginkább rugalmas megoldásnak a negyedik lehetőség tűnik, hiszen ebben az esetben a károkozónak csak annyival kell hozzájárulnia a károk kompenzációjához, amennyi a valószínűsége, hogy ő okozta a kárt, ezért a kártérítési kérdéseket közgazdasági szempontból (is) elemző szakirodalom körében ez a megoldás nagyon népszerű. Ennek a megoldásnak az elfogadása ugyanakkor a teljes kártérítés elvének az áttörését jelentené – a károsult a kárának egy részét maga viselné. Ez a megoldás lényegében egy sajátos kármegosztás: a kárt részben a természetes okú betegség lefolyása, részben a kötelezettségszegés okozta, és a károkozó nem visel több részt a kárból, mint amennyi annak a valószínűsége, hogy a nagy számok törvénye szerint a károkozásban közrehatott. A természetes okú betegségből eredő hátrányok következményeit pedig a beteg viseli. Érdemes lenne a gyógyulási esély elvesztésével kapcsolatos kártérítési kérdéseket ezen szempontok figyelembevételével átgondolni, és esetleg kialakítható lenne egy olyan bírói gyakorlat, amely a károkozók – és végső soron az egészségbiztosítási kockázatközösség – szempontjait is jobban szem előtt tarja.

A jelenlegi bírói gyakorlat – amely a bizonytalanság teljes terhét a károkozóra hárítja – ugyanis a felelősség szinte parttalan kitágításához vezethet, hiszen szinte minden mulasztáshoz kártérítési következményt kapcsol. A gyógyító eljárások mindegyike esetében legalábbis valószínűsíthető, hogy a betegnek a gyógyulási (vagy életben maradási) esélyei javulnak, mert ha ez nem így lenne, akkor az adott kezelést nem lenne szabad alkalmazni. Sőt, önmagában a kórházi beutalás, megfigyelés a legreménytelenebb esetekben is rendszerint – legalábbis valószínűleg – növeli a beteg esélyeit, tehát elegendő a felelősség megállapításához.

Számos példát találunk arra, amikor a bíróság ugyan megállapította a kötelezettségszegést, az okozati összefüggés hiánya miatt utasította el a keresetet, végezetül erre is idézünk néhány példát. Így nem állapította meg a felelősséget a bíróság amiatt, hogy a felperes testében varrótű maradt. A bíróság álláspontja szerint: „Az elkövetett jogsértés és a bekövetkezett hátrány, kár közötti okozati összefüggés hiánya esetén az egyéb okok miatt bekövetkezett hátrányok nem vonhatók a károkozó felelőssége körébe. Így a bíróság álláspontja szerint a felperes egészségügyi panaszai és az őt ért jogsértés között okozati összefüggés nincs, a felperes személyiségi jogának megsértése és az a tény, hogy a kérdéses sebészvarrótű a felperes testében maradt az alperes klinikáján végzett beavatkozáskor, a felperes panaszaival, megbetegedéseivel egyáltalában nem, de még pszichés állapotával sem hozható okozati összefüggésbe. Márpedig az elkövetett jogsértés és a bekövetkezett hátrány, kár közötti okozati összefüggés hiánya esetén az egyéb okok miatt bekövetkezett hátrányok nem vonhatók a károkozó felelőssége körébe. Ezekre a körülményekre figyelemmel az elsőfokú bíróság érdemben is helytálló döntést hozott, a másodfokú bíróság azonban utalni kíván arra, hogy – bár az orvosi vélemények szerint ennek valószínűsége kicsi – nem zárható ki a testben maradt sebészvarrótű esetleges tényleges károkozása, vagyis azzal összefüggésben új igény felmerülése a felperes részéről, amely a felperes esetleges követelését – az alperes jogellenes magatartására tekintettel – feltétlenül megalapozhatja.” (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 21.381/1999/4.)

Nem állapította meg a felelősséget abban esetben sem a bíróság, amikor a beteget rosszullét miatt mentők szállították az alperes intézménybe, ahol járóbeteg rendelésen végzett vizsgálatok után hazabocsátották, majd egy hét múlva ismét rosszul lett, intenzív osztályra szállították, ahol meghalt. A bíróság megállapította, hogy a beteg korábbi ambuláns kivizsgálásakor nem megfelelően értékelték a tüneteket (V4, V5, V6 elvezetésekben a szívizom oxigén hiányára utaló EKG eltérés, csekély terhelésre jelentkező mellkasi fájdalom, nehézlégzés), a fenyegető infarktus kialakulásának veszélyét. Az ítélet indokolása szerint a „beteg életben maradási esélyét az azonnali intézeti felvétel, továbbá célirányos vizsgálat és a preventív gyógykezelés – meg nem határozható mértékben – javította volna, orvosszakértőileg az azonban nem állítható, hogy mindezen ténykedések a fatális szívizom infarktus kialakulását biztosan elháríthatták volna”. (Baranya Megyei Bíróság P. 20.937/1995.)

Ugyanígy, megállapította a bíróság, hogy „a hashártyagyulladás helyett a tüdőembólia diagnózisának felállítása téves volt ugyan, azonban nincs peradat arra, hogy azonnali műtéttel a beteg élete megmenthető lett volna”, így az okozati összefüggést nem látta megállapíthatónak. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.059/1996., in: Köles 1999. 139–41.)

A szükséges vizsgálatok (ultrahang, nőgyógyászati vizsgálat) elmulasztása, és emiatt a vakbélgyulladás téves diagnózisának felállítása sem volt releváns ok abban az ügyben, ahol a panaszokat a felperes nagyméretű petefészekcisztája okozta, ami miatt az egyik petefészket a vakbélgyulladás gyanúja miatt megkezdett műtét során el kellett távolítani. A bíróság megállapította, hogy nem a téves diagnózisnak, hanem annak van jelentősége, hogy a megfelelő vizsgálatok elvégzése esetén is a petefészek eltávolítására került volna sor, miután annak állapota a felperes életét közvetlenül veszélyeztette (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.899/1997, in: Köles, 1999. 48–50).

Előfordulhat, hogy a késői felállított diagnózis azért nem alapozza meg a kártérítési felelősséget, mert a kezelési módszer időben felállított diagnózis esetében is ugyanaz lett volna. Így nem állapította meg a bíróság a kórház felelősségét abban az esetben sem, ahol a beteg vállsérülést szenvedett el, de a rotatorköpeny szakadást csak három hónap múlva diagnosztizálták, ekkor végezték el a szükséges műtétet, aminek hatására a felperes meggyógyult. Annak ellenére, hogy a kezdetben felállított diagnózis téves volt, az elhúzódó gyógyulásért azért nem volt felelős az alperes, mert – a bíróság álláspontja szerint – az azonnali észlelés esetén is először konzervatív kezelést kell alkalmazni, és csak azután jöhet szóba a műtéti megoldás. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.490/1999; hasonlóan: Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.015/ 1997.)

Az okozati összefüggés hiánya miatt nem állapította meg a felelősséget a bíróság abban az ügyben, amikor a betegnél a vészes vérszegénység diagnosztizálására késedelmesen került sor, pedig a leletek erre már a diagnózist megelőző hónapokban utaltak. A bíróság megállapította, hogy a jól kezelhető, véglegesen meg nem gyógyítható, és időtartami nagyságrendjét tekintve éveket-évtizedeket átfogó betegség viszonylatában (itt nyilván a betegség krónikus jellegére utalt a bíróság) a kb. két hónapos késedelemnek a további kóreseményekre nézve lényeges vagy éppenséggel végzetes következményeket nem lehet tulajdonítani, a felperes egészségromlása nem a kéthónapos késedelem következményeként alakult ki. (Budai Központi Kerületi Bíróság 7. P. XII. 23.062/1993., in: Köles, 1999. 62–64.)

Nem állapította meg a bíróság a szolgáltató kártérítési felelősséget abban az ügyben sem, ahol a gyökérkezelt fogat eltávolította az orvos, később izületi gyulladás jelentkezett. Ennek hátterében a bennmaradt foggyökeret vélték felfedezni, így azt műtéti úton eltávolították. Az artista foglalkozású felperes nem tudta tovább folytatni a munkáját. A bíróság jogerős ítéletében megállapította, hogy az alperest mulasztást terheli azért, mert nem rendelt el röntgenvizsgálatot, ami kimutatta volna a bennmaradt foggyökeret, mégis elutasította a felperes keresetét a foggyökér és az izületi gyulladás kialakulása miatti okozati összefüggés hiánya miatt. (Szegedi Városi Bíróság 10. P. 22.400/1998.)

A bíróság megállapította, hogy az orvosok nem az elvárható legnagyobb gondossággal jártak el akkor, amikor térdkalácson végzett húzóhurkos csontegyesítő műtét után kialakult gyulladásos szövődmény észlelésekor a punkciót nem végezték el, és a feltáró műtéttel is késlekedtek, de ez nincs okozati összefüggésben a kialakult kárral, a tartós egészségkárosodás a beleset és a kellő gondosság esetén sem elhárítható műtéti szövődmény következménye. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 85.533/1994.)

Az okozati összefüggés fennállását a felperesnek kell bizonyítania, és ha ez nem sikerült, akkor ez az ő terhére esik. Így a bíróság úgy döntött, hogy nem áll fenn összefüggés az alperes mulasztása és a felperesnél észlelt elhúzódó sebgyógyulás között, mert a szakértő – az ETT IB – nem tudott határozott választ adni arra, hogy az idejében elvégzett megfelelő szakellátás a lényegesen gyorsabb gyógyulást biztosította volna-e. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.875/1997. sz. BH 1999. 510.)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero