Először az 1914. évi sajtótörvény és az 1921. évi szerzői jogi törvény nyomán haladva az 1928. évi Mtj. fogalmazta meg általános polgári jogi szabályként, hogy a károkozó a nem vagyoni kárért is megfelelő pénzbeli kártérítéssel (elégtétellel) tartozik, amennyiben az eset körülményeire tekintettel a méltányosság megkívánja (1114. §). A Legfelsőbb Bíróság III. számú Polgári Elvi Döntése 1953-ban azzal az indokolással szüntette meg, hogy „szocialista életviszonyok között az erkölcsi értékek pénzre nem válthatók”. Ezt követően a bírói gyakorlat az általános kár alkalmazásával próbálta a hiányt áthidalni (ld. például PK 49-es állásfoglalását, amelyben a fiatal színésznő arcának súlyos sérüléséért a pontosan megállapítható vagyoni károkon felül általános kártérítést látott indokoltnak a bíróság).

Ezt követően a nem vagyoni kártérítést az 1977. évi Ptk. novella vezette be ismét a jogrendbe, azzal a megkötéssel, hogy a károkozó akkor volt köteles a károsult nem vagyoni kárát megtéríteni, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti (Ptk. 354. §).

A Legfelsőbb Bíróság 1981-ben, a 16. számú irányelvben fogalmazta meg azokat a szempontokat, amelyeket a nem vagyoni kártérítés alkalmazásakor figyelembe kell venni. Ezek között a szempontok között szerepelt a „társadalom teherbíróképessége” is, ugyanakkor – ahogy a 16. számú irányelvet 1990-ben hatályon kívül helyező 21. számú irányelv fogalmaz, „a törvény rendelkezését nyelvtani értelemben megszorította, és kevésbé jutott jelentőséghez a személyiségi jogok – napjainkban egyre hangsúlyozottabban jelentkező – védelme”. (A nyelvtani szigorítás abban nyilvánult meg, hogy a törvény által vagylagosan megfogalmazott feltételt (tartósan vagy súlyosan) konjunktívan értelmezte: „...a súlyos megnehezülés megállapításának valójában a tartósság is feltétele...”.)

A 34/1992. (VI. 1.) AB határozat megsemmisítette ezt a feltételt, így a 354. § azzal a szöveggel maradt hatályban, hogy „a károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát”. A döntés indoka az volt, hogy a nem vagyoni kártérítés – részben a bírói gyakorlat jogfejlesztő munkájának eredményeként – a személyiséget ért sérelmek esetére rendelt polgári jogi jogvédelmi eszközzé vált. Az Alkotmányban rögzített diszkrimináció tilalma azt követeli meg, hogy a jogrendszer mindenkit egyenlő méltóságú személyként kezeljen. Sőt, a jognak nemcsak az egyes (egyedi) személyeket kell egyenlő méltóságú személynek tekinteni és kezelni, hanem magának a személyiségnek a különböző szintjeit és tartalmi vonatkozásait tekintve sem lehet különbséget tenni. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalmába ütközik az, hogy a jog a nem vagyoni kártérítés esetében a jogsértés következményei szerint differenciál, azt a súlyosabb esetekre korlátozza, mert olyan ismérvek alapján tesz különbséget, amelyek a személyiségi jogsértésnek nem szükségszerű feltételei.

A Polgári Törvénykönyv egyes rendelkezéseinek módosításáról szóló 1993. évi XCII. törvény ezután a 354. §-nak ezt a megmaradt részét is hatályon kívül helyezte, ezzel kiemelve a nem vagyoni kárt rendszertanilag idegen helyéről, a speciális felelősségi alakzatok közül, és a 355. § (1) bekezdését egészítette ki a kár vagyoni és nem vagyoni elemeire való utalással.

A Polgári Törvénykönyv koncepciója alapvető változást tervez ezen a téren: bevezetni tervezi a sérelemdíjat, azaz a személyiségi jogsértések objektív alapon nyugvó pénzbeli elégtételként megállapítható szankcióját, így a „nem vagyoni kártérítést” az új Ptk. nem fogja szabályozni.

Az egészséghez (egészséges élethez), és a testi épséghez való személyiségi jogot a Ptk. nevesítve tartalmazza, azonban a bírói gyakorlat ezen túlmenően további személyiségi jogokat is kidolgozott. Ilyen teljes családban éléshez való jog, de ilyen az a jog is, hogy valaki a „család védett jogintézményének egészséges tagja lehessen”. Ugyanakkor a lelki károsodás is megalapozhatja a nem vagyoni kártérítés iránti igényt, így történt például abban az esetben, ahol a betegnél a hüvelyi méheltávolítás során vékonybél perforáció alakult ki, amelyet csak a hetedik napon észleltek, a beteg súlyos, életveszélyes állapotba került, többször újraélesztették. Ezzel kapcsolatban arra utalt a bíróság, hogy „a késedelemmel felismert szövődmény után elrendelt helyes kezelés és életmentő beavatkozás – sorozat, többszöri klinikai halál állapota, önmagában magyarázza a felperes lelki károsodását, amelyet a testi egészségkárosodás mellett értékelni kell”. A nem vagyoni kártérítés összegét a bíróság 2.300.000 forintban állapította meg. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.317/2002/6)

Találunk olyan ítéletet is, amely szerint a nem vagyoni kártérítés iránti igényt megalapozhatja az is, hogy a szülőknek a beteg gyermeket kell ápolniuk, együtt élik vele át a fájdalmakat, szenvedést. Így például abban az ügyben, ahol a gyermeknél elmozdulással járó combcsont törés miatt cipőben extenziós kezelést végeztek, a cipőben a bőr elhalt, az elhalt területet műtétekkel kellett eltávolítani, a terület hegesen gyógyult, a bíróság megállapította, hogy „az alperes a III. rendű felperes gyógykezelésekor helytelenül választotta meg a gyógymódot, nem kísérte kellő figyelemmel a gyógyulást, nem ellenőrizte a fedett lábrészek állapotát és a szakma szabályaival ellentétesen nem távolította el időben az elhalt bőrrészeket. A kialakult felfekvés nem tekinthető a gyógymóddal együtt járó szokásos szövődménynek, ezért az alperes az Eü. tv. 77. § (3) bekezdésében írtaktól eltérően nem a legnagyobb gondossággal járt el a gyógyító tevékenység kifejtése során.” A gyermek nem vagyoni kárát a jogerős ítélet járadékban, havi 15 ezer forintban határozta meg. A szülők nem vagyoni kárának jogalapját az adta, hogy „a III. rendű felperes ápolása, gondozása mindkét szülőre folyamatosan többletterheket ró, a gyermek ellátási igénye kortársaihoz képest jelenleg is fokozott. A szülők cselekvési szabadsága korlátozódott, életmódjuk az ápolás, gondozás miatt elnehezült. Az I. rendű felperes a gyermek ápolása, gondozása miatt kieső jövedelem pótlására többletmunkát kénytelen vállalni, ezért családjával kevesebb időt tölt. Mindkét szülőnek sérült az az alapvető személyiségi joga, hogy egészségesen született gyermeküket egészséges gyermekként nevelhessék. A II. rendű felperes élete (az édesanya) fizikai és pszichikai tekintetben nagyobb mértékben nehezült el, mint az I. rendű felperesé. Mindezekre tekintettel – mérlegeléssel – a nem vagyoni kártérítés összegét az I. rendű felperes vonatkozásában 200 000 Ft-ban, míg a II. rendű felperes esetében 500 000 Ft-ban határozta meg.” (Szegedi Ítélőtábla Pf. 3. 20.404/2004/4)

A súlyosan agykárosodott gyermek születésével a szülők személyiségi jogainak sérelmét a Legfelsőbb Bíróság így fogalmazta meg: „A károkozással az az alapvető személyiségi joga sérül az I. rendű felperesnek, hogy egészséges gyermeket nevelhessen fel, akivel családi életet élhet, és a kialakult helyzet miatt nem számíthat gyermeke majdani támogatására sem.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 22.306/1995.)

A házasélet nehezítettsége, és a fiatal életkorban a további gyermekek világra hozása lehetőségének elvesztése mindkét házastárs vonatkozásában megalapozhatja a nem vagyoni kártérítés iránti igényt. Így a szülés után fellépő szeméremcsont szétválás nem megfelelő ellátásával okozati összefüggésben kialakult maradványállapot (mozgási nehézség, a házasélet elnehezülése, a további gyermekszülés esélyének az elvesztése) a feleségnek 1,8 millió forint, míg a férjnek 500 ezer forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg a bíróság (1993-as károkozás). (Pesti Központi Kerületi Bíróság 36. P. 87.145/1994.)

Az egyik here elvesztéséért – az antibiotikus kezelés késedelmes elkezdése miatt – való kárpótlás összegét a bíróság – 1996-os károkozás esetében 800 ezer forintban állapította meg, itt figyelemmel volt a felperes fiatal életkorára, de arra is, hogy az egyik here elvesztése inkább csak pszichés, mint funkcionális problémákat okozhat. (Fővárosi Bíróság 56. Pf. 27.194/2001.)

A hepatitis C fertőzés által okozott megbetegedés is az egészséghez való jog sérelmét jelenti, és megalapozza a nem vagyoni kártérítés iránti igényt. A betegség a Legfelsőbb Bíróság megfogalmazása szerint „a kívülállók szemében elrettentő, riasztó típusú és veszélyesnek tekintett, gyakorlatilag gyógyíthatatlan betegség”, (EBH 2004. 863), a bírói gyakorlat általában három millió forint nem vagyoni kártérítést ítél meg.

A gyermekszülésre való képesség elvesztése is nem vagyoni kártérítés megítélésére ad alapot. Egy ügyben, ahol a szülésvezetés közben számos felróható mulasztás történt (szülésvezetés módjának nem megfelelő megválasztása, császármetszés alkalmazásának elmulasztása, a fájáserősítő infúziónak a kívánatosnál magasabb cseppszámmal történő alkalmazása), és ezért az előző császármetszés hege szétvált, a lepény a hasüregbe került, végül a méhet függelékei nélkül el kellett távolítani, a bíróság a nem vagyoni kártérítés körében értékelte a méh elvesztésével kapcsolatos károkat is. A bíróság a méhét elvesztett nőnek két millió forint, a férjének egy millió forint kártérítést látott indokoltnak (1994-es károkozás), de ebben az összegben már benne foglaltatott az oxigénhiányos gyermek felnevelésével kapcsolatos életelnehezülésből adódó kár is. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 9. P. 87.089/1996.)

Egy ügyben a bíróság indokoltnak látta a nem vagyoni kártérítés megállapítását annak ellenére, hogy a sérülés szövődmény nélkül gyógyult, de csak azért, mert a felperes állapotában – egy korábbi balesetből kifolyólag mindkét lábát amputálták – a kulcscsonttörés fokozott hátrányt jelentett addig is, amit az meggyógyult. (Szegedi Városi Bíróság 13. P. 20.343/1995. in: Köles, T.: Nem vagyoni kár.) Egy másik, szintén publikált ítéletben azonban a bíróság ellentétesen foglalt állást. A jogerős ítélet elutasította a felperes nem vagyoni kártérítés iránti igényét azzal az indokolással, hogy „a nem vagyoni kár nem fájdalomdíj (sic!), annak megítélését nem alapozzák meg a hosszú kórházi kezelés és az esetleg elszenvedett fájdalmak”. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban indokoltnak látta a nem vagyoni kártérítést ebben az esetben, de csak azért, mert a felperes a hosszas kórházi kezelésen kívül egyéb hátrányokat (járászavar, fokozott fáradékonyság) is elszenvedett. A Legfelsőbb Bíróság is megállapította: „önmagában az, hogy a felperes elszenvedett sérülése fájdalommal járt és hosszabb orvosi kezelést tett szükségesség, még nem alapozná meg a nem vagyoni kár megtérítési iránt támasztott kereset jogszerűségét”. (Legfelsőbb Bíróság P. törv. III.20.635/1988.)

Nem vagyoni kártérítést ítélt meg a bíróság abban az ügyben, ahol a felperes a kórházban leesett az ágyról, de a testi épsége nem sérült. A beteg a kórteremben egyedül volt, és a földről a nővérhívót nem érte el, kiszolgáltatottan kellett elviselnie ezt a méltatlan helyzetet, viszonylag hosszabb ideig, míg végül egy nővér bejött a kórterembe. A bíróság a nem vagyoni kártérítés iránti igényét (hetvenezer Ft) egyrészt azért látta megalapozottnak, mert ez a kiszolgáltatott helyzet átélése önmagában sértette a személyiségi jogait, másrészt a leesés visszavetette a gyógyulását, további vizsgálatokon kellett részt vennie. (Fővárosi Bíróság 56. Pf. 23.283/ 2000.)

Tekintettel arra, hogy a személyiséget ért, pénzben ki nem fejezhető hátrány pénzbeli kompenzálásáról van szó, nincs objektív mérce, amit alkalmazni lehetne a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásakor, ebből következően igen tág a bíróságok mérlegelési lehetősége ebben a tekintetben. Ugyanakkor az egységes jogalkalmazás kialakulását nagyban nehezíti az, hogy a bíróságok nem ismerhetik meg egymás ítéleteit sem, hiszen a jogerős döntések nem publikusak. Ez a helyzet 2007. július 1-jétől alapvetően megváltozik azzal, hogy a jogerős döntések – bizonyos ügyfajták kivételével – anonimizált formában felkerülnek a világhálóra.

Az összegszerűség tekintetében a rendelkezésre álló adatokból úgy tűnik, hogy Magyarországon a bírói gyakorlat egyelőre visszafogott a nem vagyoni kártérítés megítélése terén. A vizsgált esetekben – ahol a nem vagyoni kártérítés összegszerűségére vonatkozó adat egyáltalán rendelkezésre állt, az egy károsultnak megítélt legmagasabb nem vagyoni kártérítés összege tíz millió forint volt (2001. évi károkozás). Ezt a bíróság a szülésvezetéssel kapcsolatos felróható kötelezettségszegés miatt állapította meg a súlyos károsodással megszületett gyermek részére. Ebben az ügyben a károkozónak a szülők részére és a testvér részére is kellett nem vagyoni kártérítést fizetnie: az apa részére négy millió forintot, az anya részére nyolc millió forintot, ebben az összegben az anyánál kialakult egészségkárosodás (méheltávolítás) kompenzációja is benne foglaltatott, a testvér részére pedig másfél millió forintot. (Fővárosi Bíróság 6. P. 24.354/ 2002/29.; Fővárosi Ítélőtábla 7. Pf. 21.476/ 2004/4.)

A hozzátartozó elvesztéséért a Legfelsőbb Bíróság az elhunyt férjének 3 millió forint, az elhunyt örökbefogadott gyerekének pedig 2 millió forint nem vagyoni kártérítést és kamatait ítélte meg (1999-ben történt károkozás). Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.764/ 2000/7

Egy másik, szintén súlyos agykárosodott gyermek esetében (1995. évi károkozás) hatmillió forintot ítélt meg a bíróság, ebben az ügyben nem megfelelő szülésvezetés miatt alakult ki a súlyos oxigénhiányos állapot, amely végül a károsodáshoz vezetett. (Zala Megyei Bíróság P. 20 195/1997).

Egy másik ügyben (1992. évi károkozás) a bíróság ötmillió forintot ítélt meg, itt porckorong sérv műtét után kialakult fertőzés nem megfelelő ellátása miatt mindkét oldali alsóvégtag bénulás alakult ki, a károsult negyven éves volt. Érdekes, hogy a bíróság a jogerős ítéletben a kár összegének meghatározásakor egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a betegnél a káreseményt követően sclerosis multiplex is kialakult. (Fővárosi Bíróság 56. Pf. 28.912/2001.)

Ha gyermek a károsult, akkor talán magasabb összeget ítélnek meg a bíróságok: így közlekedési balesetben sérült gyermeknek, aki koponya, medencetörést, agyzúzódást szenvedett, ami maradandó fogyatékosság mellett gyógyult, önálló közlekedésre, helyváltoztatásra képtelen, állandó felügyeletre, ápolásra, gondozásra szorul, a nem vagyoni kártérítést hétmillió forintban állapította meg (1997-es károkozás). (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.778/1999.)

A hozzátartozó elvesztéséért a bíróság a feleségnek járó nem vagyoni kártérítés összegét (1993-as károkozás) kétmillió forintban, a gyermekeknek járó kártérítési összegét pedig fejenként egy millió forintban határozta meg abban az ügyben, ahol a gégefedő tályogos megbetegedése miatt kialakult gégevizenyő következtében halt meg a beteg a kórházi osztályon, mert a megfelelő felügyeletéről, megfigyeléséről nem gondoskodtak. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.204/2000.)

Abban az ügyben, ahol a beteg halálát az okozta, hogy a gyógyszereket összecserélték, és a spinális érzéstelenítés során az orvos az asszisztensnő által felszívott izomlazítót jutatta a gerinccsatornába, a bíróság – a teljes családban éléshez való jog sérelme folytán – az elhunyt férjének négy és fél millió forint, a két kiskorú (a károkozás idején két és fél éves illetve egy éves) gyermekének fejenként öt és fél millió forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg (1999-es károkozás). (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.219/2000.)

Egy másik ügyben, ahol az I. rendű felperes házastársa, II–III. rendű felperesek édesapja halt meg porckorongsérv műtét során kialakult, fel nem ismert és így nem megfelelően kezelt fertőzés következtében (2000-es károkozás), a férfi feleségének és születésétől fogva beteg, csökkentlátó, gondozásra szoruló gyermekének fejenként 2,5 millió forint nem vagyoni kártérítést ítélet meg a bíróság. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.890/2001.)

Az összegszerűség megállapításánál a károsult életkorát is figyelembe kell venni, valamint azokat a fizikai és pszichikai hátrányokat, amelyeket elszenvedett, továbbá azokat a maradandó hátrányokat is, amelyek a jövőben fennmaradnak, és a felperest megakadályozzák a munkavállalásban, a mindennapi élettevékenységben. A nem vagyoni kárpótlás mértékét ezért az ismert hátrányos következmények alapján, a felperes sérült személyiségi jogai kárt jelentő következményeit értékelve olyan összegben kell megállapítani, amely alkalmas, mint pénzbeli kártérítés, a felperes megfelelő kárpótlására. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.951/1999.)

Újszülött gyermek elvesztése esetén a bíróság a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározása során figyelembe veszi azt, hogy a szülők és a gyermek közötti érzelmi, lelki kapcsolat nem tudott igazán kiteljesedni, amelynek eredményeképpen a felperesek lelki sérelme, bánata az ítélethozatal idejére jelentősen enyhült, egészségük nem károsodott, lehetőségük van arra, hogy újra gyerekük szülessen, mindennapi életük rendeződött. (Csongrád Megyei Bíróság P. 21.470/ 1994; Legfelsőbb Bíróság Pf. IV. 22.305/1995.)

Különösen nehéz lehet a nem vagyoni károk összegszerűségének megítélése abban az esetben, ha a károsult életpályája a káreseménykori életkora miatt még nem meghatározható. Egy magyar bírósági ítéletben, ahol egy mindössze egy napos csecsemő sérült meg azért, mert a kórház a gondozási kötelezettségét elmulasztotta, és a gyerek keze beszorult a hősugárzóba, égési sérüléseket szenvedett, a kisujj körömpercét elvesztette, a bíróság a nem vagyoni kártérítést járadék formájában állapította meg, tekintettel arra, hogy a felperes kora miatt a sérülésnek a felperes személyiségkárosító hatása ma még nem mérhető fel. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 12. P. 91 877/1993. Köles 35–7).

Sajátos esete a nem vagyoni kárnak, amikor az egyik vese elvesztését kell értékelni. A percutan vesekő-eltávolítás során fellépett szövődmény (vérzés) ellátására a vese eltávolításával került sor, a felperes súlyos cukorbeteg volt, és egyik szemével nem látott. A bíróság négymillió forint kártérítést indokoltnak látott, mert „a betegség tudata a felperes gondolkodásában jelen van, a félelem, hogy cukorbetegsége folytán a maradék veséje is felmondja a szolgálatot, megnehezíti a mindennapjait, az élethez való hozzáállását.” (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 85.414/2000., Fővárosi Bíróság 56. Pf. 29.376/2003.). A Legfelsőbb Bíróság is hasonlóan foglalt állást egy másik ügyben, az ítélet indokolása szerint „maga az a tudat, hogy csupán fél veséje működik, kíméletet igénylő életmódot jelent, és pszichésen fokozott aggodalmat a meglévő fél vese megbetegedésének elkerülése érdekében”. (Legfelsőbb Bíróság Pf. V. 21.122/1981., BH 1982.423.)

Ha a kórház orvosainak felróható magatartása nem rontja a beteg össz-szervezeti állapotát és így nem sérti az egészséghez fűződő személyiségi jogát, nem vagyoni kárpótlás nem követelhető. Így abban az ügyben, ahol a bíróság jogerős ítéletében megállapította az alperes mulasztását azért, mert az első panaszok után nem függesztette fel a Diprophos injekció adását, és nem tájékoztatta a felperest a mellékhatásokról, nem látta megalapozottnak a felperes nem vagyoni kárpótlás iránti igényét. Ezt azzal indokolta, hogy a felperesnek rendkívül sok egyéb betegsége is volt (pl. csökkent pajzsmirigyműködés, pajzsmirigygöb-műtét, gerinc panaszok, sokízületi probléma, ülőideg bántalom, nyelési zavarok, ideggyengeség, szemnyomás fokozódás), mindezek mellett az alperes által beadott injekció okozta részbeni és időleges vizenyő, továbbá magas vérnyomás a felperes össz-szervezeti állapotát lényegében nem befolyásolta, emiatt a személyhez fűződő jogában sérelem nem érte, és így nem vagyoni kártérítésre nem tarthat igényt. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.550/2000/6)

A nem vagyoni kártérítést a bírói gyakorlat szerint egy összegben, vagy járadékként kell megállapítani, a kettőt azonban nem lehet együttesen alkalmazni. Ugyanakkor a bírói gyakorlat szerint kármegosztás alkalmazásának sincs helye, mert nem vagyoni hátrány esetén nincs olyan összegszerűen kifejezhető kár, amely a károsultra hárítható, hanem a nem vagyoni kárpótlás összegének a meghatározásánál kell figyelembe venni azt, hogy a károsult magatartása mennyiben hatott közre a kár keletkezésében. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.734/2000.) Kármegosztás a nem vagyoni kárpótlás körében még akkor sem alkalmazható, ha a kárt három tényező idézte elő együttesen, és ezek közül csak az egyik róható az alperes terhére: „Nem vagyoni hátrány keletkezése esetén ugyanis nincs olyan összegszerűen kifejezhető kár, amelynek egy része a károsultra hárítható lenne. Téves ezért az a másodfokú ítélet indokolásában kifejtett álláspont, amely a 3 000 000 forint nem vagyoni kár harmadának megállapítását arra alapítja, hogy a felperes egészségromlásához vezető három ok közül csak az egyik az alperes felróható magatartása. Miként téves az is, hogy a három okhoz automatikusan „harmadolt” következményt kapcsolt.” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.713/2002/6.) Ugyanezt mondta ki a Pécsi Ítélőtábla is egy, közlekedési balesettel kapcsolatos kárigény elbírálása során, itt a károsult közrehatása abban nyilvánult meg, hogy nem kapcsolta be a biztonsági övet: „[…] az rendű felperes magatartása a nem vagyoni kárpótlás tekintetében nem vezethet kármegosztás alkalmazásához. Nem vagyoni kártérítés tekintetében ugyanis nem lehetséges kármegosztás, mert nem vagyoni hátrány keletkezése esetén – a jogalapot teremtő személyiségi jogsértésre tekintettel – nincs olyan összegszerűen kifejezhető kár, amelynek egy része a károsultra lenne hárítható. Mindemellett a nem vagyoni kártérítés megállapítása körében is mérlegelni kell az összes körülményt, és az ilyen jellegű károsodás esetén is terheli a károsultat a Ptk.340. §-ának (1) bekezdése szerinti kárelhárítási és kárcsökkentési kötelezettség. E kötelezettség elmulasztása esetén az elszenvedett fizikai és lelki sérüléseket kiegyensúlyozó, az elvesztett életlehetőségeket helyettesítő kompenzáció csak olyan mértékű lehet, amely a kötelezettségszegés tényét és következményeit mérlegelve csökkentett mértékben nyújt más nemű – pénzbeli – előnyt. Mivel pedig – a fent részletesen kifejtettek szerint – a biztonsági öv használata alkalmas lett volna a legsúlyosabb, maradandó károsodások elhárítására, az I. rendű felperes – és ezen magatartásának a II. és III. rendű felperesek nem vagyoni hátrányaira való kihatására tekintettel – a II. és a III. rendű felperesek nem vagyoni kárpótlásának összegét az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg 1 500 000 forintban, illetve 500–500 000 forintban. (Pécsi Ítélőtábla Pf. III. 20.116/2005/5)

Ezzel a megoldással kapcsolatban kézenfekvő az a kérdés, hogy vajon van-e valós, érdemi különbség a kármegosztás (amikor a károkozó csak azt a részt viseli a kárnak, amellyel az ő magatartása okozatos) és a kártérítési összegének arányos csökkentése között. Úgy tűnik, hogy érdemi különbség nincs, és a bírói gyakorlat ennek az elvnek a következetes alkalmazásával lényegében azt ismeri el, hogy a nem vagyoni kártérítés esetében a kártérítés szabályai nem alkalmazhatók (hiszen, ha alkalmazhatók lennének, akkor semmi akadálya nem lenne a kármegosztásnak), mégis a valamelyest is racionális „végeredmény” elérése céljából kerülőutat kell választani, és a kár összegszerűségének meghatározásakor kell figyelembe venni az egyéb közrehatást.

A felperes balesetben olyan sérüléseket szenvedett, amelyek az arcán és a nyakán maradandó esztétikai károsodást okozott, és ezt plasztikai műtéttel sem lehetett kielégítően rendezni. Az első fokon eljáró bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét öt millió forintban határozta meg, azonban ezt az összeget a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság eltúlzottnak találta, és csökkentette, arra való hivatkozással, hogy a felperes által elszenvedett sérülések az életében súlyos hátrányokat okoztak (vőlegénye elhagyta, kapcsolatai beszűkültek stb.) de ezek a hátrányok a felperes munkaképességét, valamint önálló életvitelét nem befolyásolták. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által megítélt összegű nem vagyoni kártérítéseket a bírói gyakorlat csak olyan esetben állapít meg, amikor az egészség-károsodás ezekre is lényegesen kihat. Ennek hiányában a Legfelsőbb Bíróság az első fokon megállapított 5 000 000 Ft helyett 3 500 000 Ft-ot talált a felperest ért hátrányokkal arányban állónak. (Legfelsőbb Bíróság Pf. VIII. 26.733/2000/2) A nem vagyoni kárpótlás összegszerűségét különösen nehéz lehet megállapítani, ha a kár pusztán abban jelentkezik, hogy a felperes gyógyulása elhúzódó. A bíróság megállapította az urológiai ellátással kapcsolatban a kórház felróható kötelezettségszegését azért, mert „a felperesnél diagnosztizált elváltozások kezelése során időbeli sorrendben más megoldásokat kellett volna választani”, azonban a felperes panaszai – amelyre a nem vagyoni kártérítés iránti igényét alapozta – túlnyomó részben az indokoltan elvégzett műtétekkel álltak okozati összefüggésben. A bíróság végül megítélte a nem vagyoni kártérítést, pusztán a gyógytartam meghosszabbodása miatt: „a nem megfelelő, nem célravezető gyógykezelés önmagában az elszenvedett fájdalomérzetre is tekintettel, valamint a gyógytartam elhúzódása miatt és az újabb szükségessé váló intézeti gyógykezelés okán a felperes rendes élettevékenységét akadályozta, ezzel személyiségi értékét közvetlenül sértette, a felperes hátrányos helyzete az alperes jogellenes magatartásával összefüggésben bekövetkezett. A nem vagyoni kártérítés másik funkciója az elégtétel, amelynek összege a jogsértés súlyához, jellegéhez, tartalmához, következményeihez igazodik. Az elsőfokú bíróság ebben a körben a mérlegelése során nem vette kellő súllyal figyelembe a gyógykezelés elhúzódását, annak részbeni szükségtelenségét és az ezzel összefüggésben a felperest ért fizikai és lelki megpróbáltatásokat.” A másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét ötszáz ezer forintban határozta meg. (Szegedi Ítélőtábla Pf. 3. 20.005/2005/7) Tekintettel arra, hogy a nem vagyoni kártérítés gyakran igen súlyos egészségkárosodáshoz kapcsolódik, előfordul, hogy a felperes meghal, mielőtt hozzájutna a kártérítéshez – akár azért, mert olyan rövid ideig élt a károkozást követően, hogy nem volt alkalma sem neki, sem képviselőjének az igényt érvényesíteni, akár azért, mert megindította a kártérítési eljárást, de annak jogerős lezárása előtt meghalt. Ha ilyenkor a jog lehetőséget ad arra, hogy a hozzátartozók érvényesítsék az elhunyt károsult igényét, akkor dogmatikai szempontból nehezen megválaszolható problémával állunk szemben: ekkor ugyanis a nem vagyoni kártérítés kompenzációs funkciója teljességgel elvész (hisz a károsult már nem részesülhet kompenzációban), és egyértelműen – kimondva, kimondatlanul – az elégtétel funkció domborodik ki.

A jogutódlás kérdése a bírói gyakorlatban eleinte problémát okozott, hiszen a 16. számú irányelv úgy érvelt, hogy a nem vagyoni kártérítéshez való jog jellegére tekintettel személyes természetű, a károsult személyéhez tapad, az örökösnek már csak azért sincs jogosultsága rá, mert őt sérelem nem érte. Ebből azonban nem következik az, hogy a kereset benyújtása után az elhalt jogosult jogutódai a perbe ne léphetnének be, és nem követelhetnék a jogelődöt haláláig megillető nem vagyoni kártérítés összegét.

Egy ügyben – ahol a beteg a művi meddővétételt célző műtét következtében meghalt – a másodfokon eljárt bíróság megalapozottnak látta a hozzátartozók nem vagyoni kártérítés iránti igényét, azonban nem látta ugyanezt megalapozottnak a per közben elhunyt károsult esetében. Ezt azzal indokolta, hogy a nem vagyoni kártérítések a célja az, hogy a személyiségi jogsérelmet elszenvedőt kárpótolja, ezért az a jogutódoknak nem jár. A Legfelsőbb Bíróság az ítéletnek ezt a részét azonban hatályon kívül helyezte, és kifejtette: a jogelőd által érvényesített per sikere esetén az őt ért hátrányok reparálása folytán kapott összeg a vagyonát gyarapítja, így az adott esetben a hagyatékhoz tartozik. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 21.268/1998.)

A Legfelsőbb Bíróság ezt a gondolatot egy másik ügyben így fogalmazta meg: „A Ptk. 355. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a kárért felelős személy köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát is. A nem vagyoni kár megtérítésének követelése egy olyan sajátos, személyhez fűződő jog, amely kizárólag a károsult által gyakorolható. Ezért ennek érvényesítése iránt kizárólag ő élhet keresettel. Ennek eredményessége esetén azonban olyan jogkövetkezmények levonására kerül sor, amely az őt ért hátrányokat pénzzel reparálja, a kapott összeg vagyonát gyarapítja, és adott esetben a hagyatékhoz tartozik. Emiatt nincs akadálya annak, hogy a jogról való rendelkezést, azaz a kereset benyújtását követően elhalt jogosult helyébe a perbe annak jogutódai lépjenek, és ők követelhessék a jogelődöt haláláig megillető nem vagyoni kártérítés összegét. Ezért tévedett a másodfokú bíróság, amikor ettől a lehetőségétől az I. és III. rendű felpereseket elzárta.” (BH 1996. 639.)

A fentihez nagyon hasonló problémát vet fel az az eset, amikor a károsult a károkozás következtében nem hal meg, de olyan állapotba kerül – rendszerint súlyos agykárosodás miatt –, hogy nem képes érzékelni a körülötte lévő világot így sem a nem vagyoni kártérítés tényét, sem pedig az abból származó előnyöket. A magyar bírói gyakorlat szerint az, hogy a károsult nem képes a kártérítés által nyújtott előnyöket értékelni, nem alapozhatja meg a nem vagyoni kártérítés iránti kereset elutasítását. Ahogy a Legfelsőbb Bíróság fogalmazott: „a jogképes személynek a nem vagyoni kárpótlás iránti jogai csorbítatlanul fennállnak akkor is, ha belátási képessége állandó jelleggel és teljesen hiányzik. [...] A nem vagyoni kárpótlás sajátos jellege éppen abban áll, hogy az elégtétel szükségképpen nagyobb szerephez jut az eredeti értelmében nem is érvényesülhető reparációval szemben. A jogképes személy nem fosztható meg az őt jogszerűen megillető kártérítéstől, kárpótlástól azon az alapon, hogy azt önmaga nem képes felhasználni.” (BH 1990.15.)

A Legfelsőbb Bíróság ebben az ügyben tehát nyíltan kimondta, hogy ilyen esetben a kártérítés elégtételadási funkcióját fontosabbnak tartja, mint a reparációs funkciót, hiszen ez utóbbi ebben az esetben nem is érvényesülhet.

Ugyanígy döntött a Legfelsőbb Bíróság egy másik ügyben is. Itt a károsult ugyan nem kómában volt, de a fiatal felnőttként elszenvedett baleset következtében súlyos agysérülés alakult ki, idegrendszeri tünetetekkel és szellemi leépüléssel. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a bíróságnak a személyhez fűződő jogok megsértésén keresztül kialakult hátrányokat kell értékelnie, és ennek alapján kell olyan összegű kárpótlást megállapítani, amely a nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges. Ezen belül az igény alaposságát nem befolyásolhatja az a körülmény, hogy a kárpótlásból a károsult mit fog fel. Ebben az ügyben egyébként a bíróság hétmillió forintot látott megfelelő összegű kártérítésnek. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.171/1999.)

A sérelmet szenvedett személyiségi jog ilyen esetben az egészséges élethez való jog: „az egészséges élethez való legalapvetőbb jog szenvedett sérelmet, mert [a felperes] önálló életvitelre soha nem lesz képes.”

Ebben az esetben a felperes maradandó, végleges állapotát az jellemezte, hogy beszéd és mozgásképtelen lett, látás és hallásfunkciói nem voltak megítélhetők, erős ingerekre sem reagált, szondán táplálták, fertőzésekre igen fogékony, epilepsziás. Tehát a felperes a külvilág ingereire semmilyen módon nem reagál, így a nem vagyoni kártérítés esetében semmilyen kárpótlást nem jelenthet. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 22.306/1995.)

A közeli hozzátartozó elvesztésének kártérítési megítélése nagyon ellentmondásos. A bírói gyakorlat visszafogottságát sokszor az indokolja, hogy az ilyen igények parttalanná válhatnak, hiszen ebben az esetben semmilyen módon nem objektivizálható a kár és az ezzel arányos kártérítés mértéke. Ugyanakkor, ha a bírói gyakorlat nem ismerné el a hozzátartozó elvesztése miatti kárigényt, akkor semmilyen polgári jogi következménye nem lenne annak a felróható károkozásnak, ami önálló keresettel, értékelhető munkaképességgel nem rendelkező károsult (pl. újszülött, kisgyermek, fogyatékos felnőtt, idős ember) halálához vezet. Ezekben az esetekben ugyanis vagyoni kár a halállal összefüggésben (a temetési költségeken kívül) gyakorlatilag nem mutatható ki, sőt, a családban az egy főre eső kereset egy gyermek elvesztésével éppen hogy nem csökken, hanem megnő. Ha azonban ugyanaz a károkozás nem halálhoz, hanem – esetleg éppen az egészségügyi szolgáltató időben elkezdett, szakszerű kárelhárító magatartásának (pl. újraélesztés alkalmazása) következtében – „csak” súlyos, maradandó fogyatékossághoz vezet, akkor a kártérítés összege igen magas lehet. Ebben az esetben már nem csak a károsult élete végéig járó gondozásával, ápolásával, gyógykezelésével kapcsolatos többletköltségekből adódik a kártérítés összege, hanem ehhez jelentős nem vagyoni kártérítés is járulhat (a károsultnak magának az életminőség elvesztésével kapcsolatosan, valamint a hozzátartozóknak a súlyosan beteg hozzátartozó ápolása miatti lelki megterhelésért). Ezt a különbségtételt pedig a halállal és a maradandó fogyatékossággal végződő károkozás között nehéz igazságosnak érezni. A bírói gyakorlat nagyon markáns változáson ment át ebben a kérdésben. Hosszú ideig a közeli hozzátartozó halálának a ténye, az ennek következtében fellépő gyász és fájdalom, valamint az, hogy a hozzátartozó halála folytán a korábbi helyzet hátrányosan megváltozott önmagában nem alapozta meg a nem vagyoni kártérítés iránti igényt. (BH 1985. 312.) Ahogy a bíróság egy másik, publikált ítéletében fogalmazott: „a felpereseket is komoly megrázkódtatás érte édesanyjuk elvesztésével, de önmagában ez nem adhat alapot nem vagyoni kártérítésre”. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 20.152/1992. in: Köles, 1997. 100.) A bírói gyakorlat alakulását az határozta meg alapvetően, hogy – az azóta már hatályon kívül helyezett – 16. sz. irányelv kimondta: „a nem vagyoni kártérítésre való igény jogszerűségét önmagában nem alapozza meg a halál ténye, a közeli hozzátartozó ilyen módon való elvesztése, valamint az ezzel előidézett gyász és fájdalom”.

Ezen azonban a bírói gyakorlat mára túllépett, ezt a Baranya Megyei Bíróság egy ítéletében nagyon plasztikusan fogalmazta meg: „Az állandó bírói gyakorlat a hozzátartozó jogellenes magatartás miatt bekövetkezett halálát az életben maradt hozzátartozók nem vagyoni kárának tekinti akkor, ha a jogosultak a hozzátartozó halála miatt elestek mindazoktól az előnyöktől, amelyeket a családban való élet, a házasság, a családban való nevelés jelent. Ezek ugyanis a személyiség kiteljesedésének olyan színterei, amelyek hiánya feltétlenül hátrányt jelent, a személy életkörülményeit és életminőségét csökkenti.” (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 20.602/2000/3.) A Legfelsőbb Bíróság kialakult gyakorlata szerint a hozzátartozó elvesztésével a teljes családban élés joga, mint külön nem nevesített személyiségi jog sérül, és ha ez az életminőség korlátozásával is jár, akkor ez már önmagában megalapozza a hozzátartozók meghatározott körének (szülő, gyermek, testvér, házastárs) nem vagyoni kártérítés iránti igényét: „...felperesek az egyik gyermeküket elvesztették, és ezáltal a felpereseknek a teljes családban élés joga sérült.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.717/2000.), hasonlóan fogalmaz a bíróság egy elvi határozatban: „Nem vagyoni kár esetén […] a jogellenesség alapja az, hogy a személyhez fűződő jogok a törvény védelme alatt állnak [Ptk. 75. § bek.], a közeli hozzátartozó elvesztésével pedig sérül a teljes családban éléshez való jog, illetőleg a lelki egészséghez való jog, amelynek alapján a Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének e) pontja alapján nem vagyoni kártérítés igényelhető” [EBH 1203). Ez a megközelítés ad megoldást az olyan típusú esetekre is, ahol a csecsemőkorú felperes teljes családját balesetben elvesztette. A csecsemőnél nyilván sem fiziológiás, sem kóros gyászreakcióról még nem beszélhetünk, viszont a teljes családban élés joga helyrehozhatatlanul sérült, így a jelenlegi bírói gyakorlat szerint ez a károsult sem maradna kompenzáció nélkül. Ezen túlmenően a gyász az egészséghez való jog sérelmét is megvalósíthatja, de csak akkor, ha a gyászreakció a normális mértéket meghaladja, és a felperesnél súlyos, betegségszintet elérő elváltozás alakul ki. Ebben az esetben a teljes családban éléshez való jog sérelmén túlmenően még egy személyiségi jogsérelem, az egészséghez fűződő jog sérelme is megállapítható. A betegségszintű elváltozás lelki tünetei lehetnek depresszió, az ezzel együttjáró aktivitás, spontaneitás csökkenése, amelyhez esetleg szorongások, perspektívátlanság, vagy önvádlás társul, ingerlékenységgel, adott esetben a kapcsolatteremtés korlátozottságával, elmagányosodással. Ha a családban élés joga és a felperes egészséghez való joga együtt sérül, akkor ezt együttesen kell értékelni, és ezt a körülményt a kártérítés összegszerűségének megállapításánál kell figyelembe venni. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.204/2000.; Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.219/2000.; Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.890/2001.).

Az újszülött gyermek elvesztése mindkét szülőnél a teljes értékű családi kapcsolathoz való jog sérelmével jár: „Az I. r. felperes egészségkárosodása életminőségének jelentős csökkenését eredményezte, de hátrányosan változott a II. r. felperes élete is, mert az I. r. felperes egészségkárosodása károsan befolyásolta kettőjük – korábban harmonikus házastársi kapcsolatát is. Mindkettőjük lelki egészsége is sérült, és mindez a teljes értékű családi kapcsolathoz való jog sérelmével is járt.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 22.340/1997.)

A gyermeknek baleset folytán bekövetkezett halála esetén az újabb gyermek nevelésével, gondozásával kapcsolatos többletköltséget nem lehet olyan költségnek tekinteni, amely a másik gyermek elvesztése folytán a szülőket ért nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges. Ezzel kapcsolatban anyagi kárpótlásként általános kártérítést sem lehet megállapítani (BH 1985.312.)

Kérdéses, hogy a hozzátartozó betegsége önmagában megalapozza-e a nem vagyoni kártérítés iránti igényt. A bíróság elutasította a gyerek szüleinek nem vagyoni kártérítés iránti keresetét, abban az ügyben, ahol a gyerek baleseti eredetű combcsonttörésének kezelésével kapcsolatban a kórház felelősségét megállapították. A károsult gyermek javára a bíróság megítélte a nem vagyoni kártérítést, de a szülők kereseti kérelmét elutasította, azzal az indokolással, hogy „a gyermekért való aggódás nem értékelhető nem vagyoni kárt is megalapozó személyiségi jogsérelemként.”

A bíróság kifejtette, hogy az ítélkezési gyakorlat nem ért egyet azzal az okfejtéssel, hogy a személyhez fűződő jogok bármilyen megsértése önmagában, mintegy automatikusan megteremti a kárfelelősségi jogalapot és ehhez képest a sérelem mértéke összegszerűségi kérdés lenne. A személyiségi jogsértés nem váltja ki szükségképpen a nem vagyoni kártérítés fizetésének következményeit, ez utóbbihoz többlettényállás szükséges, mégpedig a jogsértés által kiváltott olyan hátrányos hatás bekövetkezése, amely pénzbeli szolgáltatás nyújtásával ellensúlyozható. Ebben az esetben elvesztették az egészséges családban élés lehetőségét, de nem bizonyították, hogy ez az ő esetükben olyan hátrányos, életmódbeli, személyiségben bekövetkezett változást idézett elő, amely megalapozná a nem vagyoni kártérítés iránti igényt. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.818/ 1999.)

Ugyanezt a gondolatmenetet követte a bíróság akkor, amikor a húgycső kiboltosulás miatt végzett műtét kapcsán alakult ki hólyag-hüvely sipoly, és a bíróság a beteg részére jelentős összegű vagyoni és nem vagyoni kártérítést ítélt meg, azonban két gyermekének – akik arra hivatkozva kérték az alperest nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezni, hogy életük édesanyjuk betegsége, egészségi állapota miatt elnehezült – keresetét elutasította. A bíróság álláspontja szerint az édesanyjuk egészségi állapotában bekövetkezett változás az ő esetükben személyiségi jogsérelmet nem eredményez. (Nyíregyházi Városi Bíróság 5. P. 20 540/1994, a per jogalapját tekintve ld. BH 1995.344.)

Ugyanakkor abban az esetben, amikor a felperesnél a szakmai szabályoknak nem megfelelő műtéti technika miatt az aranyér műtétet követően a széklet és a szelek tartásának nehezítettsége alakult ki, az ezzel kapcsolatos élet-elnehezülést a bíróság a házastárs esetében is értékelte. A bíróság álláspontja szerint a kialakult állapot a felperesnél azért vezetett az élet elnehezüléséhez, mert munkaképességét 67%-ban elvesztette, rendszeresen beöntésre, végbéltágításra szorul, a szelek tartásának nehezítettsége miatt társaságban gyakran kerül kínos helyzetbe. Ezen túlmenően állandóan figyelemmel kell kísérnie állapotát, és ez a szabadidő eltöltését befolyásolja. A bíróság ezért a nem vagyoni kártérítés összegét 1,5 millió forintban állapította meg (1993-as károkozás). A II. rendű felperesnél (a fiatal nőbeteg házastársánál) a bíróság a nem vagyoni kárt akként értékelte, hogy a szabadidő közös eltöltése vált nehezebbé, az I. rendű felperesnél állapota gyakran vált ki idegfeszültséget, amely a házaspár együttélését, tehát II. rendű felperes életét is megnehezítette. Azt azonban a bíróság nem látta megállapíthatónak, hogy a család életét a betegség alapvetően megváltoztatta, így a bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét 300 000 Ft-ban határozta meg. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 89.289/1994; Fővárosi Bíróság 41. Pf. 26.174/1997.)

A bírói gyakorlat nem tekinti mentesülési oknak a nem vagyoni kár körében azt, hogy a hozzátartozó új életvitelre rendezkedett be, vagy hogy a gyermekeknél az anyjuk elvesztésével járó pszichés károsodás rendeződött. A bíróság álláspontja szerint az, hogy a károsult kénytelen tudomásul venni a hozzátartozó elvesztését, nem jelenti a nem vagyoni kárigények alaptalanságát. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.349/1999.)

Az a tény, hogy a gyermek elveszése után a felpereseknek újabb gyereke születik, szintén nem adhat alapot a gyermek elvesztéséért járó nem vagyoni kártérítés összegének mérséklésére. A Legfelsőbb Bíróság megfogalmazása szerint: „Az újabb gyermek születésének ténye nem teszi meg nem történtté, hogy a felperesek az egyik gyermeküket elvesztették, és ezáltal a felpereseknek a teljes családban élés joga sérült. A felperesek pszichés elváltozásai folytán az egészséges élethez való joguk sérelme is megállapítható.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. II. 25.717/2000.)

A bírói gyakorlat változása egyértelműen abba az irányba mutat, hogy a nem vagyoni kártérítés elszakad a kártérítés hagyományos (ebben az esetben dogmatikailag is aggályos) fogalmától, és a reparációs, prevenciós funkció mellett (helyett) az elégtételadási funkció domborodik ki. A nem vagyoni kártérítés elégtételadási funkciója azokban az esetekben a leginkább kézzel fogható, amikor a károsult nem képes érzékelni a kártérítés tényét sem, nem beszélve az általa nyújtott előnyökről (súlyos agykárosodást szenvedett, öntudatlan állapotú károsult). A jelenlegi bírói gyakorlat ezekben az esetekben – a korábbi bírói gyakorlattal élesen szembehelyezkedve, és egyes európai országok gyakorlatától is eltérően – megítéli a nem vagyoni kártérítést. Azokban az esetekben sem beszélhetünk reparációról, amikor a károsult meghal az igény érvényesítése előtt vagy az eljárás folyamán, mégis, a külföldi és a bemutatott hazai bírói gyakorlat is abba az irányba mozdult el, hogy ezekben az esetekben is jár a kártérítés. A hozzátartozói kárigények esetében a hazai bírói gyakorlat szakított a korábbi megközelítéssel, amely szerint személyiségi jogi sérelem csak akkor van, ha a normális, átlagos gyászreakciót meghaladó gyász alakult ki a károsultnál. Az elmúlt években kialakult bírói gyakorlat szerint a hozzátartozó elvesztése – a teljes családban élés jogának sérelmén keresztül – önmagában is megalapozza a nem vagyoni kártérítés iránti igényt, igaz, csak viszonylag szűk jogosulti körben (szülő, gyermek, testvér, házastárs). Ha ezen túlmenően kóros (patológiás) gyászreakció is kialakult, akkor ez a kártérítés összegének meghatározása során értékelendő.

A nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos hazai bírói gyakorlat kétségtelenül magában hordozza, természetesen ki nem mondva a károsultnak nyújtandó elégtétel, valamint a hasonló jogsértésektől való visszatartás szempontját, ami még kifejezettebben érvényesül az egészségügyi kártérítési eljárásokban. Ezekben az eljárásokban ugyanis gyakorlatilag más jogág alig jut szerephez, így a jogi szankciórendszer elégtételadási és visszatartási funkcióját – más jogágak helyett is – a polgári jog tölti be. Az elégtétel funkció racionalitása elsősorban akkor kérdőjelezhető meg, ha a kárt nem a károkozó, hanem a felelősségbiztosítója (mint anonim, kollektív kárviselő) téríti meg. Ez a magyarországi gyakorlatban nem jellemző, hiszen a felelősségbiztosítási szerződésekben meghatározott biztosítási összeghatár annyira alacsony, hogy az esetek többségében messze alatta marad a ténylegesen megítélt kártérítési összegnek, így a különbözetet a károkozónak kell megtéríteni.