Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

4.5. Kártérítési felelősség a tájékoztatás elmulasztásáért

Sajátos felelősségi kérdéseket vet fel a tájékoztatás hiányára alapított kártérítési felelősség kérdése. Ebben az esetben a felperesnek – ugyanúgy, ahogy a kezelési hiba esetében – a beavatkozással összefüggésben kára keletkezik, de a kártérítési keresetét nem arra alapítja, hogy elmulasztották az elvárható gondosság tanúsítását az ellátás során, hanem arra, hogy a beavatkozást megelőzően nem tájékoztatták megfelelően, pedig ha tájékoztatták volna, akkor nem egyezett volna bele a beavatkozásba, vagy másik beavatkozásba egyezett volna csak bele, és így kára sem keletkezett volna.

Tekintettel arra, hogy az egészségügyi szolgáltatók ellen indított kártérítési eljárások jelentős részében a felperes a tájékoztatás hiányára is hivatkozik, a magyar bírói gyakorlatnak is gyakran kell szembenéznie ezzel a problémával. Bizonyítja ezt az is, hogy a publikált bírósági határozatok jelentős részében felmerül a tájékoztatás elégtelenségének kérdése: az 1990 óta a Bírósági Határozatok tárában megjelent, egészségügyi szolgáltató felelősségével foglalkozó ítéletek egyharmadában foglalkozott a bíróság a jogalap elbírálása körében a tájékoztatás megfelelő, illetve nem megfelelő voltával. Saját vizsgálataink nagyon hasonló eredményt adtak: az általunk feldolgozott – részben önállóan gyűjtött, részben más kutatók által publikált – esetek közül az ügyek 35%-ában kellett elbírálni a tájékoztatás megfelelőségét.

A tájékoztatás minden szerződéses kapcsolatban fontos eleme, a Pkt. ezt általános jelleggel és a szerződésre vonatkozó általános szabályok körében is megfogalmazza. A felek együttműködési kötelezettségének általános szabályát a Ptk. 4. §-ában találjuk: a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni. A szerződésekre vonatkozó általános szabályok körében ismét megjelenik az együttműködési kötelezettség: a felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire, a szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről [Ptk. 205. § (4) bek.]. „Az együttműködési kötelezettség körébe tartozik a kialakult bírói gyakorlat szerint a jogszabály által direkt módon elő nem írt közlési, tájékoztatási kötelezettség is” (Veszprém Megyei Bíróság 1. Pf. 20.819/1998/6).

Az orvos-beteg jogviszonyban a tájékoztatásra vonatkozó alapvető szabályokat jogszabály rögzíti, mégpedig már 1972 óta. Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény – amely egészen 1998. július 1-jéig hatályban volt – 45. §-ának (1) bekezdése alapelvként rögzítette, hogy „az orvosnak az általa kezelt beteget illetve hozzátartozóját, vagy – ha a beteg gyógykezelése érdekében szükséges – gondozóját a betegségről és a beteg állapotáról tájékoztatni kell”. Igaz, ezt az alapelvet némiképp gyengítette a következő mondat, amely szerint „indokolt esetben, a beteg érdekében ettől eltekinthet”, ezt az utóbbi mondatot azonban 1990-ben hatályon kívül helyezték. A műtétekre vonatkozóan külön szabályokat mondott ki a törvény, és itt is megjelent a tájékoztatási kötelezettség: az orvos műtétet csak a beteg [...] előzetes felvilágosítása és hozzájárulása után hajthat végre [47. § (3) bek.]. A tájékoztatás terjedelmét a törvény nem határozta meg, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvénynek a gyógyítómegelőző ellátásra vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 15/1972. (VIII. 5.) EüM rendelet azonban igen [87. § (2) bek.]: a nyilatkozat megtétele előtt a beteget (hozzátartozóját) tájékoztatni kell a műtét szükségességéről és arról, hogy milyen műtét elvégzése szükséges, továbbá a műtéttel általában együttjáró, valamint a műtét elmaradása esetében várható következményekről. Ez a rendelkezés tehát lényegében a tájékoztatás terjedelmét is körvonalazta. Ennek azért van különös jelentősége, mert azok a közzétett bírósági ítéletek (EBH2000. 200, EBH2001. 428, EBH2002. 747), amelyek a bírói gyakorlatot alapvetően meghatározták – és amelyekre alább még részletesen visszatérünk -, túlnyomórészt még ezen jogszabályok alapján születtek. A bírói gyakorlat tehát lényegében a nagyon szűkszavú, hiányos normatív szabályozás mellett is kialakította a tájékoztatás részletszabályait, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy később az új szabályozás tette. Sem a tájékoztatás hiányára alapított kártérítési igények előtérbe kerülése, sem pedig az ezekben a károsult kedvező eljárásjogi pozíciója nem az új Eütv. hatására alakult tehát ki, ez a folyamat a bírói gyakorlatban már jóval korábban megkezdődött.

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben (Eü. tv.) igen nagy hangsúlyt kapott a betegek jogaira vonatkozó szabályozás, ezen belül a betegnek a tájékoztatáshoz való joga. A szabályozás részletesen meghatározza a tájékoztatás terjedelmét, a tájékoztatásra kötelezett személyét, a tájékoztatás módját, kommunikációs aspektusait, és a kivételeket is, vagyis azokat az eseteket, amikor el lehet tekinteni a tájékoztatástól, vagy korlátozni lehet azt. A tájékoztatás kérdése mégegyszer megjelenik, amikor – erősen vitatható kodifikációs megoldásként – az orvos kötelezettségei körében ismét megfogalmazásra kerül, sajnálatosan némiképp eltérő tartalommal.

Az Eü. tv. az általánosság szintjén nagyon tágan fogalmazza meg a beteg tájékoztatáshoz való jogát: a beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra [13. § (1) bekezdés]. Ebben a meghatározásban két fogalom érdemel kártérítési szempontból kiemelt figyelmet, az egyéniesített forma és a teljes körű tájékoztatás. A teljes körű tájékoztatás követelménye azért lehet jelentős, mert ez az egészségügyi szolgáltatónak a felelősség alóli kimentési lehetőségét szűkítheti, hiszen gyengíti azt – a bírói gyakorlat által megfogalmazott, és az alábbiakban részletezett – szempontot, hogy a felelősség szempontjából a tájékoztatás terjedelmének azokra az információkra kell kiterjednie, amelyek a beteg döntése szempontjából relevánsak lehetnek. Az egyéniesített formában megadott tájékoztatás jogszabályi követelménye pedig azért lehet releváns kártérítési szempontból, mert ebből arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó szándéka szerint a tájékoztatást nem az átlagos beteg ideáltípusához, hanem az adott beteg tudásszintjéhez, egyéi igényeihez, egyéni szempontjaihoz kell igazítani, ez pedig nagyon magasra elemi a tájékoztatás tekintetében a gondossági mércét. Ezen túlmenően az egyéniesített forma követelményére hivatkozva egy kártérítési eljárásban szükségessé válhat a bizonyítás az előre elkészített, írott formában a beteg rendelkezésére bocsátott tájékoztató nyomtatványban megfogalmazottakon túlmenő információ átadására is. Az egyéniesített forma követelményét az Eütv. 13. §-ának (8) bekezdése tovább bővíti, amikor kimondja, a betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelki állapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára.

A tájékoztatás terjedelme tekintetében úgy fogalmaz a törvény, hogy a betegnek joga van a részletes tájékoztatáshoz

egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését is,
a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról,
a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges előnyeiről és kockázatairól,
a vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének tervezett időpontjairól,
döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások tekintetében,
a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről,
az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről,
a további ellátásokról, valamint
a javasolt életmódról,
az egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok eredményéről, esetleges sikertelenségéről, illetve a várttól eltérő eredményről és annak okairól.

A tájékoztatásnak tehát öt alapvető eleme van: diagnózis, prognózis, kockázatok, terápiás alternatívák és életmód. Az alábbiakban a tájékoztatás ezen öt elemét kizárólag abból a szempontból tekintjük át, hogy kártérítési szempontból mennyiben releváns, vagyis, hogy elmulasztása keletkeztethet-e kártérítési kötelmet, a magyar bírói gyakorlat milyen álláspontot foglalt el ezekben a kérdésekben.

A tájékoztatási kötelezettség öt eleme közül kártérítési szempontból a legnagyobb jelentősége a kockázatokról, a terápiás alternatívákról és az életmódról adott tájékoztatásnak van, a másik két elem (diagnózis, prognózis) kártérítési szempontból sokkal kisebb szerepet játszik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez a két elem kevésbé fontos, hiszen etikai és kommunikációs szempontból mindkettő meghatározó jelentőségű.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero